52. rész part 1

(November 8, vasárnap)

    Reggel arra ébredtem, hogy a törött lábam nagyon fáj. Mintha egy szűk csőben húzták volna. Hívtam egy nővért, mert nem egészen értettem, mi a baj, mivel ránézésre ne volt semmi. Megkaptam a "diagnózist", beledagadt a lábam a gipszbe. Levettem a nadrágom (azért, hogy ne legyen tiszta gipsz a ruhám) és vártam az orvosra, hogy újra gipszeljen. Már tíz óra fele volt, de még mindig az orvost vártam. Na, ekkor jutott az eszembe, tegnap megbeszéltem Levivel, hogy segítek neki tanulni TÍZ óra körül. Ahogy ezt kimondtam magamban betorpant ő. Hát rém ciki volt, mondhatom. Csak képzeljük el, bugyiban fekszem az ágyon (persze fölül rendesen fel voltam öltözve). Levi is, szegény úgy ledöbbent, hogy még elfordulni is nehezére esett. Mereven nézett egem, persze én mondtam neki, hogy menjen, ki vagy legalább forduljon el. Ez csak úgy sikerült neki, hogy fejbe dobtam a párnámmal. Mikor nagy nehezen elfordult óriási küzdelmek árán megszereztem az ágy végébe összehajtott takarót. Betakaróztam, és mondtam neki, hogy most már megfordulhat. Lesütött szemmel odahozta a párnát és leült mellém.

 - Bocsi, nem szándékos volt.

 - Hát öhm.. mondanám, hogy semmi, de azért nem volt semmi - nevettem el a végét, hogy kicsit oldjam a hangulatot, de síri csend lett.

 - ... és mi volt ez a kitárulkozás, csak nem meleged volt? - kérdezte.

 - Ja, persze. Csakis... Beledagadt a lábam a gipszbe szóval újra csinálják. Én meg nem akarom, hogy olyan legyen a gatyám.

 - Aham, szóval még véletlenül sem miattam.

 - De persze, csakis. Megsúgom, ha olyan terveim lennének, azt nem így csinálnám - hát erre a mondatra megint befagyott a levegő.

  Szerencsére jött az orvos és megkérte, hogy menjen ki. Köszönöm Istenem. Levágták az egészet rólam, amikor megláttam a lábam, nagyon megijedtem. Teljesen lila volt, rengetek horzsolással. A doktor elrendelte a megröntgenezést. Meg akarja nézni, hogy ez idő alatt mennyit változott. Gondolom, fel akarja mérni, hogy kb. mennyi idő lesz az összeforrás. Meg azt mondta, hogy kicsit szellőzzenek a sebek is. Szóval átraktak a kerekesszékbe és betoltak a röntgenbe. A folyosón nem láttam Levit, gondolom hazament. Mondjuk nem is túl nagy baj... A röntgen után visszavittek a szobámba és lekezelték a horzsolásokat, majd újragipszeltek. Hurrá... Mindenki kiment, én pedig egyedül maradtam. Éppen a laptopomért nyúltam, amikor félve kinyílt az ajtó. Levi kukucskált be rajta.

 - Hahó, szabad bejönni?

 - Azt hiszem - nevettem el magam.

 - Akkor jó - jött be az ajtón egyik keze maga mögött, a másikban pedig a táskája.

 - Mi van a hátad mögött? - abban a pillanatban előhúzott egy fehér plüss macit.

 - Tessék! Egy maci, hogy ne érezd magad egyedül - vigyorgott azzal a sunyi kis srácos mosollyal.

 - Régen miért nem tudtál, ilyen lenni? - gondoltam magamban.

Hitem azt, de mikor lehervadt a mosoly az arcáról rájöttem, hogy hangosan mondtam ki.

Most csak ennyire volt időm, mert sok dolgom van/lesz hétvégén. Remélem megértitek puszi :*