56. rész

Ehhez a részhez találtam egy zenét, aminek a szöveg illik ide. Ha gondoljátok, hallgassátok meg, teljesen igaz a szövege. A zene ♥

(December 23, csütörtök)

    Ma reggel, amikor felkeltem szomorú voltam. Itt kell hagynom a kórházat (nem mintha az olyan nagy baj lenne, de megszoktam itt). Ami még jobban zavar az az a tény, hogy hazamegyek. Bár elhatároztam magam, hogy örülök ennek. Mégsem tudok ma mosolyogni. Négy órakor indul a repülőm, ahogy közeledik, az idő egyre jobban szorul görcsbe a gyomrom. Most dél van, épp befejeztem az ebédet. Írok egy pár sort a naplómba, majd elkezdek pakolni.

    Már majdnem kész voltam, amikor jött anya. A maradékot segített bepakolni, és becsukni a bőröndöm. Még egyszer körülnéztem, hogy mindent elraktam-e. Akkor láttam meg a szekrény aljában a macit. Levi adta nekem, de amikor utoljára elment dühömben bevágtam a szekrénybe. - Na, most nézd meg. Mit csináljak veled? - kérdeztem a macitól. Végül eldöntöttem, hogy egy sokkal jobb helyre küldöm, mint amilyen helyre jönne velem. erről jutott eszembe Levi... Jó barátként őrzöm meg a szívemben, nem pedig úgy, mint az, ahogy az utolsó időben viselkedett. Norbi... hmm. Azt hiszem beszélnem, kell vele, még egyszer utoljára. Eddig harcoltam a döntés ellen. Még egyszer utoljára megpróbálom, akkor tényleg azt mondhatom, hogy mindent megtettem. Ráraktam a macit a bőrönd tetejére. Felvettem a táskám, azután kiléptem a szoba ajtaján. Anya akkor ért vissza.

 - Hova mész kicsim? Indulni kell. Gyere...

 - Sajnálom, még van egy fontos dolgom, muszáj elintéznem valamit.

 - Ne butáskodj, nincs már idő rá... - fogta meg anya a kezem és húzott a szobába.

 - Muszáj - kirántottam a kezem és elkezdtem rohanni a lift felé. - Sietek, ígérem. A reptéren találkozunk - kiáltottam vissza neki.

Siettem, ahogy tudtam. Szerencsére a busz is pont akkor jött. A buszon idegesen ültem, gyorsan topogtam a lábammal. Féltem, hogy kifutok az időmből. Ha nem érek oda... végre odaértem. Szinte kirobbantam a buszból, amikor kinyílt az ajtó. Szaladtam Norbi házához, majd egyszer csak ott voltam. Remegő kézzel hezitáltam, hogy megnyomjam-e a csengőt. - Mégis mit akarok neki mondani? - ezen csak akkor gondolkodtam el, amikor már megnyomtam a gombot. Remegve álltam ott és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Az a fél perc egy örökkévalóságnak tűnt. Kinyílt az ajtó és ő ott állt.

 - Hát te? Mit keresel itt? - állt értetlenül.

 - Én... én, csak... - idegesen próbáltam valamit kitalálni. - Tu-tudni akarom, mi volt az az egész.

 - Mégis mi? Ja, hogy az. Nincs közöd hozzá, szóval nem kell tudnod róla.

 - Akkor, miért jöttél oda? Oda, ahol én voltam...

 - Nem oda ahol te, hanem ahol Levi volt - láttam a szemében, hogy nem mond igazat.

 - Miért csinálod ezt? Mond el az igazat, kérlek. Most légy őszinte.

 - Ha ennyire akarod, elmondom, mit gondolok: Minden egyszerűbb lenne, ha eltűnnél. Ha kiszállnál az életemből - azok a rideg szemek, amikkel mondta borzalmas volt.

 - Szálljak ki? Rendben... Ma hazamegyek - elcsuklott a hangom.

 - Oké, majd meglátjuk.

 - Teljesül a vágyad, eltűnök innen. Ég veled - egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

Ahogy hátat fordítottam becsapta az ajtót. A kerítésig jutottam el, ott neki támaszkodtam és ejtettem pár könnyet. - Miért? - kérdeztem magamtól, miközben potyogtak a könnyeim. A zokogásom egyhangú zaját a telefonom csörgése szakította meg. Klemi hívott, vettem egy nagy levegőt és letöröltem a könnyeim. Felvettem a telefont és a most még jobban remegő kezemmel a fülemhez tartottam a telefont.

 - Adri, mégis hol vagy. Mit művelsz. Anyukád halálra izgulja magát.

 - Jó, mond meg neki, hogy már megyek. És.. és, hogy jól vagyok - szipogva próbáltam visszatartani a sírást.

 - Mi történt? Adri... haló. - nem volt erőm többet mondani.

Leraktam a telefont és ránéztem a házra. A kezemmel végigsimítottam a kerítésoszlopot, megfordultam és elindultam a buszhoz. A buszon a hajamba túrva ültem. Nem sírtam, csak belül, belül ordítottam a fájdalomtól. - Szeretem. Miért szeretem még mindig? Oda értem a repülőtérre, ott állt anya. Szó nélkül megöleltem és csak szorítottam. Majd erőt vettem magamon, és elköszöntem mindenkitől, aki eljött. Tomitól, Ádámtól... végül Marcitól. Klemi merre vagy?

 - Hol van Klemi? - kérdeztem Macitól.

 - Nem tudom, felhívom.

(~^ A Párizsba tartó gép 15 perc múlva indul.^~)

 - Már mindjárt itt van, öt perc és ideér - mondta Marci.

Mindenki elhalmozott jókívánságokkal. Bátorítottak, hogy ne féljek, ők innen is szeretnek. És akkor megláttam Klemit futni. Lihegve állt meg előttem. Elmosolyodtam és megöleltem. Hosszasan, majd amikor elengedtük egymást mindkettőnknek könnyes volt a szeme. (~^Még 5 perc és indul a Párizsba tartó járat.^~)

 - Látjuk még egymást? - kérdezte Klemi.

 - Igen, biztos látjuk még, és remélem minél hamarabb. De tudod mit? Oda adom ezt és visszajövök érte, mit szólsz? - majd a táskám mélyéről kikotortam azt a nyakláncot, amit az öreg nénikétől kaptam.

 - Ideje mennem - néztem anyára.

 - Várj, kérlek, várj még. Egy kicsit, egy kicsit tovább - állított meg Klemi.

 - Elfogyott az időm. - szomorú mosolyt húztam a számra és még egyszer hosszasan megöleltem őt és a többieket.

 - Rendben, akkor hát, viszlát - próbált mosolyogni Klemi.

 - Minden jót - mondták a többiek.

Elindultam és húztam magam után a bőröndöt. Sietünk anyával a terminálhoz, nehogy lekéssük a gépet. Lefelé hajtott fejjel álltam a hosszú sorban, és vártam a sorsomra. Egyszer csak anya hátrafordult, megsimította az arcom és rám mosolygott. Még a fejemet forgattam, hogy hátha Norbi utánam jön. Bár nem tudom mit képzeltem. Végül is ő azt akarja, hogy eltűnjek innen. És akkor... akkor megláttam Levit. Szaladt és engem keresett. Nem akartam beszélni vele, de a macit vissza akartam adni neki. Kiálltam a sorból, elővettem a macit, egy tollat és kitéptem egy papírlapot a naplómból (bocsánat). A bordó masnit lekötöttem a medve nyakából. A papírra pedig ezt írtam: "Szia, Levi! Ezt itt visszaadom, most mikor ezt olvasod, már a repülőhöz sétálok. Sajnálom, hogy nem mondtam, mikor megyek el. Viszont a maci masniját elveszem, ami azt jelenti, egyszer még találkozunk, és visszakapja majd. Ez egy ígéret. U.i.: Örökre barátok maradunk. És remélem, megtalálod a hozzád illő lányt. Ég veled Adri♥" Ahogy leírtam, egy repülőtéri dolgozó sétált el előttem. Megkértem, hogy adja oda annak a zavarodottan nézelődő fiúnak a levelet és a macit. Nagyon segítőkész volt, én a siető tömeg között állva nézetem, ahogy megkapja Levi. Arra viszont már nem volt időm, hogy megvárjam, mit reagál rá. Mert már anya következett a sorban, mire visszaértem a sorba én következtem. Odaadtam a jegyem, majd visszanyújtotta a hölgy. Jó utat kívánt, én pedig viszonoztam egy hamis mosollyal. Még egy utolsót visszapillantottam, és elindultam a kis folyosón. Lehajtott fejjel sétáltam anya után egészen a repülőig. A helyemről némán néztem ki az ablakon, és gondolkodtam, hogy "Mi lett volna ha... " és "Miért?". Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Bedugtam a fülhallgatóm, és maximumon hallgatni kezdtem a zenét, abban a reményben, hogy eltűnnek a gondolataim, és nem bőgöm el magam. Elhatároztam, hogy itt ejtettem az utolsó könnycseppet. Bármennyire fog fájni a jövő, nem ejtek egy cseppet sem. Sem Norbiért, sem senki másért. Erős leszek, ígérem...