Norbi szemszöge *1. rész*

    Végre sokévnyi vágyakozás, és várakozás után azzal lehetek, akit szeretek. Szép is lenne, ha igaz lenne. Erre ebben a pillanatban jöttem igazán rá. Mikor megláttam azt, akit a legjobban szeretek egy másik srác karjai között. De kezdjük az elején.

  Általánosba szerelmes voltam egy lányba, de nem tekintett többnek, mint egy barátot. Viszont az osztályban az a srác tetszett neki, aki folyton piszkálta, Levi. Nem értem a lányokat...

  Aztán egy nap bejelentette, hogy elköltöznek. Gondoltam, nem lesz vészes, talán még közelebb is lakunk, majd egymáshoz. De kiderült, hogy Franciaországba költözik.

Éjjel-nappal azon gondolkoztam mit tegyek, hogy ne felejtsen el. Aztán a bátyám segített, vagy valami olyasmi. Végül arra jutottam, hogy elmondom neki, hogy szeretem. Bár tudtam, hogy nem marad itt, de el akartam mondani legalább egyszer. Végül nem úgy sült el, ahogy akartam. Finoman fogalmazva lekaptam, bár nem ellenkezett. Nem szólt semmi, és utána beszaladt a házukba. Azután nem láttam többet. Próbáltam megkeresni, hátha legalább beszélni tudok vele, de végül semmi.

  Teltek a napok, hetek, évek. Éltem az életem, és végül gimnáziumba kerültem. Már nem is foglalkoztam a múlttal. De egyik nap az ebédlőben utolért a múlt, mikor barátommal, Levivel, és cseppet sem szeretett barátnőjével, Riával, és az utánfutóival ebédeltem.

  A lányok beszóltak egy szerencsétlen lánynak, aki csak az egyik üres székünket kérte el. Némi unalommal, de egy kis sajnálattal néztem a jelenetet.

- Nem adjuk, keress magadnak üres helyet... nem véletlenül két személyes a kétszemélyes asztal- szólta le Ria szegény lányt.
 - Igen, hogy is férnétek el hárman egy asztalon?- gúnyolódót Ninett, az egyik utánfutó.
 - Tudjátok, nem véletlenül van az a mondás, hogy "Sok jó ember kis helyen is elfér.". Jaj, bocsi, ezt ti honnan is tudnátok!? Sajnállak titeket. És Ria szívesen elmagyaráznám, hogy mit jelent, de nem szeretnék veled megöregedni, mert mire elmagyarázom a TE szinteden az hosszú, nagyon hosszú idő lenne. Bocsi- vágott vissza a kis csaj.

Meg is lepődtem, hogy van olyan, aki, mert bármit is szólni Riának, ráadásul így. De nem csak nekem, hanem Levinek is tetszett, oly annyira, hogy egyszerre röhögtük el magunkat.
 - Mivel Ria, és Ninett is, olyan jól kifejtette, hogy nem fértek el egymás mellett hárman keress, egy helyet ahova leülhetsz. Tessék, itt a hely- Levi megsajnálta a lányt, majd maga mellé ültette.
  A lány lazán, nulla lelkiismeret furdalással fogta magát, és úrinőként leült hozzánk. Majd megköszönte Levinek. Nem telt bele öt percbe Ria, és Ninett felálltak az asztaltól. Ria hisztizve rászólt Kirire -  Gyere már! Erre ő bekapta az utolsó falat kajáját, és rohant Riáék után.

Hárman maradtunk az asztalnál, Levi, a lány, és én. Végül megszólaltam, mert elég érdekesnek tűnt a csaj, jó kis szórakozás lesz.
 - Héé, Levi hol rejtegetted eme temperamentumos hölgyeményt?- kérdeztem mosolyra húzódó szája.
 - Bocs Norbi, Ő az enyém- jelezte ki finoman, hogy az ő csaja (lesz). Ez már a második csaj, akin veszekszünk, de ez most miért is jutott az eszembe? Na, de mindegy is, most egyáltalán nem érdekel, mivel Levi foglalt. Szóval szabad az út, egyelőre.
 - Hello, én Norbi vagyok, Kovács Norbi. Bocsásd meg ennek a hülyének a rossz modorát. Na, ennyi elég is rólam. Személyedben kit tisztelhetek, szép hölgy?- néztem közvetlenül a lány szemébe, most először. Kicsit zavarodottnak tűnt valami miatt. És ahogy néztem, egyszer csak beugrott Adri. De miért is? Nem hasonlít, se a stílusa, sem pedig a kinézete, mégis, ha mélyen belenézek a szemébe, Ő jut eszembe.
 - Szia, én Nicole vagyok- válaszolt, és ezzel azt hiszem el is oszlatta azt a gondolatot, hogy ő Adri lenne.
 - És merre bujkáltál eddig?- kérdeztem.
 - Franciaországban- ez tuti csak valami egybeesés lehet, ennek valamilyen formában hangot is adtam. Szegényke kicsit belerekesztettem a szót.
 - Igen!? Nagyon ismerős voltál nekem. Na, mindegy... örülök, hogy végre valaki kiosztotta Riát, és az utánfutóit- végül ismét eszembe jutott a pár perccel ezelőtt történt eset, így ismét nevetésben törtem ki.

  Aznap este sokat gondolkoztam Adri, vagyis Nicole-on. És egyre jobban kezdem azt hinni, hogy a neve ellenére ő Adri. Szinte biztos vagyok benne, de fogalmam sincs, hogy miért. Azt hiszem, a szívem súgja, vagy valami hasonló. Hétfőn kiderítem, bármi áron. De miért is érdekel ennyire, hogy ő az, vagy sem? Ez a csaj teljesen kikészít!

    Nem hittem a szememnek, mikor másnap bekopogott, egy tál muffin-nal. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam az ajtóban ácsorogni, de végül behívtam. Tulajdonképpen mit akar ez itt? Igazság szerint elég furcsa volt a légkör, és így érthetően sietősre vette a figurát.

 - Norbi! Gyerünk már, nem akarod kideríteni, hogy ki is ő valójában?- szólalt meg egy kisgyerek hang a fejemben, mikor már Nicole az ajtót nyitotta volna. És akaratlanul is kicsúszott valami a számon, aminek inkább ott kellett volna maradnia.
 - Hát, ha menni akarsz Nicole. Vagy inkább Adri?

 - Milyen Adri?- hátrakapta a fejét, de próbált higgadtan viselkedni.
 - 90%-ban biztos vagyok benne, hogy te vagy az-, bár most fogalmam sincs hogyan tovább, de valamit csak mondanom kell.
 - Miből gondolod?- ebből már leszűrtem, ő az. Szinte biztos. Na, és miből is gondolom, megérzés? Ezt csak nem mondhatom, még hülyének néz. Míg magammal veszekedtem ki is csúszott a számon:
 - Pont olyan kedves vagy, mint ő, és... a mosolyod csak úgy ragyog-, na, ezt meg miért mondtam? Komolyan, azt hiszem, kezd elmenni az eszem. Szegény lány a válaszom hallatán kezdet pirulni. De van egy olyan érzésem, hogy ha teljesen figyelt volna a válaszomra, akkor nem piros, hanem vörös lenne. Nagyon édes volt, ahogy látszott az arcán az erőteljes gondolkozás, egy pici félelemmel, és zavarral keveredve. Egyszóval; nagyon aranyos volt. Vagyis ez két szó, de nagyon is igaz. Mégis miket beszélek?

  Elég hosszú ideje csend van, és ha nem töröm meg, akkor még mikre fogok gondolni? Előre is félek, így kicsit megsürgetem. De mivel is? Mi az, amire önkéntelenül reagál, gondolkozz! Ez az, tökéletes. És ahogy kitaláltam már peregtek is a szavak a számon.

- Válaszolj, csak is az igazat! Négy éve, suli után a ház előtt. Emlékszel, igaz?- ahogy vártam; még pirosabb lett, mint volt. Szinte le lehetett olvasni az arcáról, hogy - Jézusom, más emléket nem lehetett volna felidézni? Az nagyon ciki volt.

Ahogy néztem az egyre vörösödő arcát csakis az járt a fejemben, hogy milyen aranyos. És észre se vettem, mik csúsztak ki a számon.

- Tényleg te vagy az. Tudtam, ahogy megláttalak- ezt megint miért mondtam? Nem is voltam biztos benne, főleg nem az első perctől kezdve. Komolyan úgy érzem, mintha, egy tíz éves gyerekkel hadakoznék, hogy mit mondjak, vagy tegyek.

Leültünk, és elmondta, nagy vonalakban a dolgokat. Végig feszengve ült mellettem, zavartan csavargatva a haját. Majd elmondta, hogy ne mondjam el senkinek, és a végén kiemelte, hogy főleg Levinek ne. Most ez komoly!? Miatta jött vissza? Agymosást végeztek rajta, vagy mi? Eléggé rosszul esett. Várjunk csak! Miért is? – Mert azt szeretted volna, hogy miattad jött volna vissza- válaszolta a kis hangocska. Mi, ez baromság. dehogy akartam. Már menni készült, jobbnak láttam, ha megy, mert furcsa dolgok történnek velem, ha ő a közelemben van. És eddig soha nem beszéltem magamban.

– Dehogyis nem!- vidám hangocska újra megszólalt.

Na, erről beszéltem. Már álltam volna fel, legalábbis én azt akartam. De valahogy arra eszméltem, hogy magamhoz ölelem. Mi a franc! Ez meg, hogy? Na, jó tényleg kezdek becsavarodni! – Ez most gonosz volt, én igenis létező vagyok!

Na, tessék, már megint. Amíg így hadakozom magammal csak telik az idő, ami azzal egyenlő, hogy egyre hosszasabban ölelem a csajszit a kezeim között. Élvezem, de én nem ez a nyálgép vagyok. Legalábbis azt hiszem. – De-de.

Elég!- szóltam rá a hangocskára. Most komolyan? Beszélgetek a hanggal? Vége, már semmi remény számomra...

  El kéne már engednem, mert a végén, még a végén azt hiszi, zaklatom. De nem akarom még elengedni. Igen ezt most határozottan érzem, ÉN nem akarom elengedni. És lehet, tévedek, de ha annyira nem akarná ő sem, akkor már rég ellökött volna. – Igaz!- helyeselt az a kis nyávogó hang. - Kezdesz az idegeimre menni! Végem, veszekszem, egy nem létező valamivel. – Igenis létezem! - Na, most már tényleg el kéne engedni Adrit. De ő megelőzött, ellökött magától,

- Most mennem kell, bízom benned- most a lelkiismeretemre akart hatni ez a csaj, vagy mi?

Sietősen távozott, de még így sem tudta elrejteni előlem a vörösen izzó arcát.

  Egész este az arca lebegett előttem. Csak feküdtem hanyatt az ágyon, és bámultam a plafont, vagyis a plafonra képzelt, arcát Adrinak. Csak egy szó jutott az eszembe; cuki.

Mi a frász? Cuki? Mi vagyok én, rossz buzi!? – Nem vagy. De valld be, hogy cuki. - Már megint te? Most azért nyugtató, hogy ez a hangocska mondta, hogy „cuki”, és nem ÉN. Úgy döntöttem, hogy már alszom, becsuktam a szemem. Szinte már aludtam mikor;

- Hé, nem én voltam, csak válaszoltam a kérdésedre- felriasztott az-az átkozott hang.

Hogy mi? Én soha nem mondanék ilyet! – Biztos vagy benne? - Hagyj, már békén aludni akarok, majd holnap beszélünk. Mi van? „Nyugtató, hogy a hangocska mondta ki, és „holnap beszélünk”, mi ez? Mi történik velem, most komolyan megőrülök! Ha most nem jött volna be Levi, akkor tuti ordítottam volna. Apropó Levi, merre járt ilyen későn? Csak nem Riával volt? Inkább alszom, most nincs kedvem beszélgetni vele.

   Másnap tűrhető ideig aludtam reggel. Lementem reggelizni, furcsálltam is, hogy mindenki az konyha irányából jött. De végül rájöttem miért. Pedig olyan jól indult ez a nap.

Szóval most, ha megettem a reggelit mehetek át a csaj koliba valami hülye papír miatt. – Ne legyél mérges! Örülj neki, láthatod Adrit ♫- nem tudtam mi hiányzott. - Elég már! Hess, innen, és különben is ne énekeld Adri nevét. Nem is akarom látni, vagy talán mégis. Na, jó, egy kicsit. És akkor mi van? Meg ne szólalj! Költői kérdés volt.

Már végeztem a papírátadással, és csalódottan léptem ki a koli ajtaján. Pedig beismertem annak a gyökér hangnak is, hogy látni akarom a lányt. De határozottan csak egy picit!

  Ekkor megláttam ott gubbasztva Adrit. Nagyon el volt gondolkodva, így amikor hátulról hozzáértem megállt benne az ütő. Sikított egyet, de addigra már látta, hogy én vagyok. Szép munka, ügyes vagyok. Ezt most azért kapod, amiért a nyakamra hoztad ezt az idegesítő hangot.
 - Hát te? Mit csinálsz itt?- kérdeztem tőle.
Elkezdte mesélni, hogy mivel „erőteljesen” csukta be maga után az ajtót gyomlálásra ítélték. Mire a meséje végére ért kiszaladt Levi. Biztos már megint Riánál volt. Elég unalmas, miért nem dobja már azt a libát? Förtelem az a csaj! – Szerintem ne akard. Elfelejtetted, hogy akkor semmi nem választja majd el Adritól? - Ó, kedves hangocska, most tényleg okos voltál. Visszaszívom azt, amit az előbb mondtam.
 - Mi van, mi történt?- kérdezte, én pedig legszívesebben kinyírtam volna, hogy hozzászólt. Ezt most miért gondoltam? Mindegy. Adrival egymásra néztünk. - Ez meg mit akar?- Csönd hang most nem kellesz. Figyelnem kell a történést.

Levi odalépett Adrihoz, és megkérdezte - Ki a jó ég sikított? Felriasztott a szunyámból.

Ja, persze, a lány koliba alszik? Jó vicc. Végigmérte a szemével Adrit, és elment. Szerencsére, mert, ha nem ment volna, kénytelen lettem volna segíteni a távozásban.
- Ez nem normális- tapintott a lényegre Adri. De azt hiszem, inkább most nem szólok. Mert ezzel az újdonsült társammal én sem vagyok valami normálisnak mondható. Röhejes vagyok. Hangosra sikerült a röhögésem, de szerencsére nem jött ki rosszul.

  Úgy megsajnáltam szegényt, hogy végül segítettem neki a gyomlálásban. Bár nem volt nagy kedvem, de legalább vele lehettem. Végül már csak a locsolás maradt. Ahogy a kezembe vettem a slagot furcsa dolog fordult meg a fejemben. És bár el is vetettem az ötletet, a kezem magától cselekedett. Ez csupán annyit takar, hogy nekirontottam szegény lánynak a slaggal, amiből jéghideg víz spriccelt szanaszéjjel. Így utólag nem sajnálom, mivel ő is megöntözött alaposan. Jól szórakoztam, amit elég régen éreztem már. Olyan volt, mintha még mindig gyerekek lettünk volna. Több víz jutott ránk, mint a virágokra. Áthívtam hozzám, bár nem tudom, hogy miért. Amikor a folyosón sétáltunk már nagyon reszketett, ha most nem fázik meg, akkor soha. Útban a szoba felé összefutottunk Levivel, de szerencsére a koli vezető elhurcolta. Örülök, mert így legalább kettesben lehetek Adrival. Miért is akarok kettesben lenni vele? – Mert tetszik neked, ne is tagadd! Nem felejtetted el a múltat – Persze, hogy nem, nem vagyok én amnéziás.

Adrit beküldtem zuhanyozni, mert szegény nagyon át volt fagyva. Elvittem a ruháit megszárítani. Összefutottam Levivel, aki a mosodában kuksolt.

 - Hát te?- kérdezzük egymástól szinte egyszerre.

 - Azok a csajszi ruhái?- kérdezi furcsa ábrázattal, én nem törődve a válaszadással beteszem a szárítóba. – Akkor most mi van rajta?- néz rám, és látom a szemében a piszkos fantáziát.

 - Zuhanyozik, mert én ökör összevizeztem. Most boldog vagy?- dobom vissza neki a választ unottan. Pontosan tudom, mi jár a fejében, én sem véletlen jöttem el ruhát szárítani.

 - Tetszik neked mi?- felállt, és vállon vágott jó haver módjára. – Ha azért fékezed magad, amit tegnap mondtam, akkor ne foglalkozz vele. Hiába szakítottam ma Riával, semmi nem lenne ezzel a lánnyal sem más. Miért még mindig az a lány? Miért nem vagyok képes elfelejteni ennyi év után?- pontosan tudom, mire, pontosabban kire gondol. Így szótlanul figyelem, ahogy depressziósan visszaül oda, ahonnan az előbb szinte szárnyalva állt fel.

 – De figyelmeztetlek! Ha megsiratod elveszem- nézett fel rám szigorú tekintettel. Én figyelmen kívül hagytam az eddig hallottakat, és visszaindultam a szobába.

  Kopogtam a fürdő ajtón, és odaadtam a résen kinyúló vékony kis kezecskének a száraz ruhákat. Még mielőtt bármi furcsát tettem volna inkább leültem az ágyra, és vártam, hogy kijöjjön. Mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó meredten bámultam magam elé.

  Elképzeltem, ahogy néhány szál hajáról csöpögő víz végigcsordogál a meleg víztől piroskás arcán. Elképzelni is elég volt, nem akartam olyat tenni, amit később megbánok. De nem könnyítette meg a dolgomat, mert leült mellém az ágyra. Próbáltam nem arra gondolni, hogy ő van mellettem. – Minek így körülményeskedni. Csókold meg, hisz ezt akarod, régen is könnyen ment. Csak oldalra fordulsz, és cup-cup. Nem nehéz – szólalt meg az idegesítő hang, Pedig kezdtem elfelejteni, azt, hogy létezik. Nem csókolhatom meg, valahogy el kell terelnem a gondolataimat.

 - Mit csináltál az elmúlt időben- kérdeztem egy tök semleges dolgot, és közben is próbáltam nem a csókra gondolni. Egy félperces csend következett, majd félve nekikezdett.
 - Hát, tudod ez egy hosszú történet. Nem akartam mindenki orra alá kötni- hagyta félbe a mondatot, bár nem a kérdésemre válaszolt mégis inkább az ő válaszába kötöttem bele, mintsem, hogy rávilágítsak arra, hogy nem válaszolt. Bár azt nem tudom, hogy miért. – Mert most kb. azt mondta, hogy te beletartozol a mindenkibe, vagyis senki vagy. És ez zavar téged- ismét belekotyogott a kis hang, bár most valami okosat mondott. Pontosan, nem tetszik, hogy senki vagyok neki, és most hangod is fogok adni ennek.
 - Szóval én a mindenki közé tartozom!?
 - Dehogy, csak tudod nem akartam felhajtást. Egyedül Kleminek, és Tominak mondtam el, csak ők búcsúztattak el a reptéren. N(em)- bár még nem fejezte be a szerinte kérdésre választ adó feleletet, én máris közbeszóltam. Hirtelen annyira dühös lettem, miért nem képes rendesen válaszolni? Nem értem.
 - És miért nem válaszoltál az üzeneteimre?- a düh vezetett, így azt hiszem kicsit felemeltem a hangomat, bár nem szándékosan tettem.
 - Mert nehéz volt itt hagyni a barátaim. És az a dolog is- ismét félbehagyta, és most egy olyan témát hozott fel, ami még most is rosszul érint. De ha tényleg ezt akarja, akkor elmondom, ami a szívem nyomja.
 - Hát az meg a másik, még válaszra se méltattál- dühöngtem, és hiába csitítottam magam nem volt nagy sikere.
 - Sajnálom, nem így akartam. Meg tudsz valahogy bocsátani, vagy nem kell. Nem kell, csak ne mond el senkinek a titkom, főleg a Levinek ne. Könyörgöm- az elején még kezdtem sajnálni, hogy így belegázoltam a lelkébe, és feltéptem a sebeit, de a vége. Megint csak Levi. Elegem van, miért jobb az a bunkó, mint én!?
 - Még mindig ugyan az van, mint négy évvel ezelőtt. Elmondok neki mindent, már nem érdekel semmi- ezzel felpattantam az ágyról, kiviharzottam a szobámból. Bár nem voltam biztos abban, hogy elmondom Levinek. Főleg a mosodai incidens után. Ha most megtudná, hogy akit még mindig szeret, itt van, tuti mindent elkövetne, hogy együtt legyenek. Bár nem vagyok biztos benne, hogy túl sok erőfeszítésébe telne megnyerni Adri szívét, mivel már úgyis az övé. Pontosan tudom, mégis fáj, törni-zúzni tudnék haragomban. Le kellett hűtenem magamat, így a konyha felé vettem az irányt. Pechemre Levi is ott volt, miért kell ennek pont itt lennie!? Csak ekkor vettem észre, hogy Adri a lábaim előtt esik össze, és zokogásba kezd.

 - Mi a frász folyik itt?- kérdezte értetlenül.
 - Semmi közöd hozzá- mondtam, és már nem kiabáltam. Azt hiszem azért, mert elkezdett sírni Adri. Mit tettem. Megsirattam a lányt, akit. Akit... – Mond már ki! „Akit szeretek”.

 - Jó, én is tudom. Megsirattam a lányt, akit szeretek. Most boldog vagy?- kérdeztem az idegesítő hangot. De válasz nem érkezett. Bár most kisebb-nagyobb gondom is volt, annál, hogy a hanggal foglalkozzam.

  Felállítottam Adrit, aki még mindig sírt. Nem tudta mitévő legyek így azt tartottam jónak, ha megölelem, de mielőtt magamhoz húzhattam volna, Levi kirántotta a kezeim közül.
 - Ne merd megsiratni. Nem megmondtam?- magához húzta, és szorosan ölelte.

Végül is igaza van, mindkettejüknek. Egy dolgom lett volna, nem megsiratni, mégis félóráig sem bírtam. Igaza van ennek a lánynak, hogy nem engem szeret. Fogtam maga, és elindultam vissza a szobámba. – A rohadt életbe!- bár egy hegyet képes lettem volna elmozdítani csak az egyik étkezőszéket rúgtam arrébb. De ahhoz az idegi állapothoz képest az egy gyenge odébb helyezés volt csupán. Mindenkire dühös voltam, de legfőképpen magamra, mert ilyen béna vagyok.

  Felmentem a szobába és össze-visszadobáltam a párnákat, könyveket. Szóval minden olyat, ami önmagában véve nem törékeny, bár így is összetört pár holmim. Miután lehiggadtam, és összetakarítottam végigfeküdtem az ágyamon. Hogyan tovább? Most feladom? Elmondjam a dolgokat Adrinak, és Levinek?

  Sok időm volt gondolkozni, végül arra jutottam, hogy bármi áron, de megszerzem Adrit. Szükségem van rá, és az utolsó leheletemig harcolok érte. És ha már megszerzem, nem hagyom, hogy valaha is sírjon.

    Ma egész korán keltem, mondjuk tegnap elég korán is aludtam el, úgyhogy ez logikus. Belegondolni is szörnyű, hogy ma milyen hosszú napom lesz. De annak mindenképpen bele kell férjen, hogy bocsánatot kérjek Adritól, a tegnapi miatt. Jut eszembe, Levi elég későn jött, megint biztos egy csajával bulizott. Elmentem zuhanyozni, de miután kijöttem Levi már nem volt a szobában. Nem nagyon izgat, de furi, hogy ilyen sebesen távozott.

  Telt a nap, Levit sehol sem láttam, de nem is akarom még egy darabig látni a pofáját.

Ebédidő volt, így volt időm megkeresni Adrit. Klemi elmondta, hogy a betegszobában van, mert lázas. Azonnal rohantam, hogy magam győződjek meg arról, hogy mekkora a baj.

  Sietősen sétálok a folyosón, már látom magam előtt a célt jelentő ajtót, mikor kijön azon ajtón Levi.

Elég döbbent ábrázattal mered rám. Először megijedek, de még mielőtt bármire gondolni tudnék, megkérdezi – Ő tényleg Adri?- kába tekintettel mered rám.

 - És ha igen? Akkor mit tennél?- kockáztatok, hogy nem azt hallom válasznak, amit gondolom, hogy kapok.

 - Nem engedem át neked. Küzdeni fogok, érte- komoly ábrázattal fürkészi a tekintetemet.

 - És mi van, ha nem adom?- teszem fel az egyértelmű kérdést.

 - Majd meglátjuk, hogy melyikünket választja-, ezzel halál nyugodtan továbbsétál.

Félve benyitok a gyengélkedőbe, és látom, hogy Adri még mindig alszik. Nem értem, akkor mégis hogyan jött rá? Éppen hogy csak leülök mellé, mikor bejön a suli orvos. Meglepődik, hogy fél perccel ezelőtt még nem én voltam bent, de elmagyarázom neki a cserét. Ez után elmondja, hogy Adri nagyon lázas, de nincs nagy baja. Meg még pár részletet, amit Levitől hallott. Végül kimegy azon az ajtón, amin egy perce bejött. Telik az idő, de Adri még mindig nem tért magához, egy idő után elálmosodok végül képszakadás szerűen elalszom.

Pár óra múlva arra ébredek, hogy Adri keze, amit fogok, mocorog. Felkeltem az ágyról, és megkönnyebbülve láttam, hogy jól van.
 - Már jobban vagy?- rákérdeztem, hogy az ő szájából halljam.
 -Ühümm- és ezzel egy időben aranyosan bólogatott. - Mi történt?- kérdezte, és látszott rajta, hogy tényleg nem emlékszik semmire.
 - Kint sétáltál az esőbe, leültél a szobánkkal szembeni padra, majd elájultál. Legalábbis Levi ezt mondta, mikor idehozott.
 - Hogy micsoda, Levi hozott ide?- kérdezett vissza kikerekedett szemekkel.
 - Igen, egy ideig ő vigyázott rád, de leváltottam. Mikor idejöttem furcsa arcot vágott, és gyorsan el is szaladt- nem mondom el, hogy tud a titkáról, mert a végén még eltűnik ismét, vagy ami rosszabb összejön Levivel.
Hirtelen maga elé húzta a takarót. Gondolom a másik ruha miatt, így nevetve megnyugtatom.
 - Nyugi, a doktornő öltöztetett át- olyan aranyos volt, ahogy védtelenül ült ott.

A függöny mögött átöltözött a ruhájába, majd belépett a doktornő.
- Mivel ilyen magas lázad volt maradj pár napig a szobádba. Csütörtökön már jöhetsz suliba, addig pihengess- nem akartam zavarni így inkább kimentem a folyosóra.
Pár perccel később ő is kilépett ugyanazon az ajtón, kicsit megszeppenve.

 - Na?- kérdezem, és közben azon kattog az agyam, hogy már megint az, az imádnivaló mosolya, elgyengülök, ha így néz rám.
 - Semmit a szokásoson kívül- mondta egy kis huncutsággal a hangjában. Mit mondhatott az a nő? Bár most jobban érdekel Adri, mit egy suli orvos. Felajánlottam, hogy visszakísérem a szobájába, a szája sarkában mosolygott, de válaszra nem méltatott.

  Csendben sétáltunk egymás mellett, mikor szembetalálkoztunk egy felsőbb éves sráccal. Leállt beszélgetni a sráccal. Mi az, hogy még alig jár ide, és már ennyi barátja van, főleg srácok!? Várjunk csak, tudom már ez az Ádám gyerek a tánc klub vezetője, így valamivel megnyugtatóbb. Mivel nem figyeltem megkérdeztem, hogy miről beszéltek.

 - Neked mi dolgod Ádámmal, és még idősebb is nálunk- kérdeztem, így legalább megtörtem az egyre csak kínosabb csendet.
 - Nem úgy. Csak, mint barátok. Na, szia!- habogott valamit, és ezzel felkapta a nyúlcipőt, és futásnak eredt, de nekem se kellet több nyomban utánaeredtem.
Csak szaladt végig a folyosón, majd eltűnt az egyik sarkon, mire utána fordultam a földön ült Levi lábai előtt. Közelebb sétáltam Adrihoz, és némán vártam, hogy Levi lépjen előbb. Pár másodpercig bámultuk egymást, és szinte szikrát szórt a szemünk. De feleszméltem, mert Adri négykézláb próbált megszökni. Vetettem egy utolsó gyilkos pillantást Levire, majd Adri után szóltam, és felsegítettem.
- Várj meg, jövök én is.
Ahogy megfogtam a karját tűz forró volt, a futkározástól megint felment a láza. Eléggé támolygott így jobbnak láttam, ha felkapom, és az ölemben viszem a szobájába. Így biztosan hamar ágyba kerül. Bár hevesen tiltakozott, ezen a ponton nem érdekelt, csak minél előbb biztonságban akartam tudni. De nem csak ezért érte meg, hanem, mert kicsit zavarba hoztam szegényt. Megint olyan piros volt az arca, mint egy érett alma. De még mielőtt önfeledten élvezni tudtam volna a helyzetet megérkeztünk a szobába. Gyengéden leraktam az ágyra.
 - Bocsi, hogy ilyen nehéz vagyok, és, hogy ennyi bajt okozok neked- mondta zavartan, még mindig izzó arccal.
 - Nem is vagy olyan nehéz, mint aminek kinézel- kicsit oldani akartam a feszültséget egy viccel. Szerencsére ő is értette, így nem kapta fel a vizet.
 - Hogy mi?- vállon lökött, mint aki nagyon, de nagyon meg van rám sértődve, de a szája sarkában ott ült a mosoly. És két másodpercbe se telt, míg elnevettük magunkat. Majd hirtelen megfagyott a levegő. Teljesen elvesztem a szemében. Újra azt éreztem, mint tegnap; meg akarom csókolni. Most elhatároztam magam, semmi nem tántoríthat el. Egyre közelebb, és közelebb kerültünk egymáshoz, már csak egy milliméter választott el az ajkaitól, de hirtelen ellökött magától.

 - Ne- mondta ijedten. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy mégis mi történt. És én is rájöttem, hogy ezt vehetem visszautasításnak is. Nem láttam értelmét maradni, így hát elköszöntem, és elmentem.

  Este csak forgolódtam az ágyon, és töprengtem, hogy most hogyan tovább. Elutasított, szóval vége. Mostantól távol maradok tőle, és megpróbálom kizárni az életemből végleg.

Szóval bocsánat, hogy csak ennyi idő után hoztam új részt. De ez egy rekord, mivel eddig ilyen hosszú részt még soha nem írtam (ilyen rövid idő alatt), közel 4000 szó. Ha ilyen tempóban haladok két rész még biztos lesz Norbiról. Ezt egy kicsit más stílusban, mint az eddigieket. És bevallom őszintén, hogy elég furcsa volt egy másik szemszögből leírni ugyanazt, de néha saját bakijaimon röhögtem, úgyhogy vicces volt. És bár tudom nem pont úgy gondolkozik Norbi, mint ahogy eddig tűnt,/gondoltátok, de úgy szerintem semmi értelme nem lenne, az ő szemszögét leírni. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Igyekszem a következővel, és még egy részt sulikezdés előtt szeretnék hozni. Igen sajnos nemsokára itt a suli. Na had halljam ki várja, ki nem? És miért? :) Addig is puszi ♥