64. rész

            Hajnali két óra van. A sötét szobában csak egy kis asztali lámpa fénye világít, és a monitor fénye pislákol. Az íróasztalnál egy lány ül. Fejhallgatóval a fején, melyben üvölt a zene, de kívülről ebből nem hallani semmit. Csakis az óra kattogását és a billentyűzet vad csattogását. Egyszercsak nyitódik a szoba ajtaja, halkan, és lassan. A lány megállítja a zenét, és az ajtó felé fordul. A lány anyukája kukucskál félig az ajtó mögül.

 - Azt hittem már alszol. Hajnali kettő van- néz a lányra hunyorgó szemmel, mivel látszólag bántj a a szemét az az aprócska, halovány fény is.

 - Jó ezt leírom, és utána lefekszem- ezzel már csukódott is a résnyire nyitott ajtó. A lány újból nekikezdett a monoton gépelésnek. Végül mikor az utolsó szóval is végzett, az utolsó vesszőt is kijavította (tudása szerint). Ránézett az órára. Hajnali négyet mutatott az óra, fogta magát a lány kikapcsolta a fényforrását és a sötét szobában alvásra helyezkedett, végül pár perc elteltével már mélyen aludt.

(Valós események alapján)

Bár hosszú-hosszú kihagyás után, de hoztam az új részt. Remélem tetszeni fog. Következő részt nem tudom, mikor fogok tudni hozni, de addig is minden jót, és sok sikert. És ígérem sietek a következővel. És nagyon szépen köszönöm a kommenteket.

64.rész

Kétségbe ejtő dolog az, amikor nem tudod, hogy a másik ember mit érez irántad, teljesen igaz. Elbizonytalanít a tudatlanság, viszont az sokkal szörnyűbb, ha a magad érzéseit sem érted pontosan. Egy apró kétely magadban egy olyan hullámot indíthat el benned, amitől még a nevedben sem leszel biztos. Az ember létezésétől kezdve mindenre kereste a választ. Így hát a tudatlanság elleni küzdelem egy velünk született, belénk kódolt tulajdonság.

Reggel, mikor az ébresztőm jelzett már réges-rég fent voltam. Vagy fogalmazzak úgy, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam?! Még szerencsém, hogy szombat van. Egész éjszaka zakatolt az agyamat, törtem a fejem a következő lépésen. Végül úgy döntöttem, hogy meglátom felhív-e egyáltalán ma, és ha igen, hogy áll majd hozzám. Egész nap a telefonnal a kezemben jártam-keltem. Szasza kérdezte is, hogy csak nem egy udvarló hívására várok. Persze erősen tagadtam.

Délután négy óra felé már teljesen feladtam a reményt, hogy hív. Miért nem beszéltem meg vele tegnap, én hülye csak úgy elszaladtam. Nem is csodálom, hogy nem hív fel. Miért is tenné?!

Mérgemben rávágtam a telefont az ágyamra, ami lepattant róla és leesett a földre. - Úgy kell neked, amiért nem csörögtél- gondoltam, majd a székembe huppantam. Pár percnyi néma csend után megcsörrent a telefon az ágy túloldaláról. Egy másodperc sem kellett, és már vetődtem is az ágy irányába. Felvettem a telefont anélkül, hogy megnéztem volna, ki keres.

 - Szia!- szóltam bele izgatott hangon.

 - Ó, szia! Hát öhm... nem is tudom, mit mondjak. Nem számítottam arra, hogy felveszed. Sőt, az igazat megvallva abban sem volta biztos, hogy hívjalak-e. Ezért húztam eddig- szólt a hang, akire egész nap vártam. Nagy levegőt véve higgadtan szóltam ismét a telefonba.

 - Hát akkor tényleg nem ismersz. Ha valakinek megadom a számom, annak a hívását várom- Jézus, ez olyan mintha azt mondtam volna, hogy egész nap a telefonnal a kezemben ültem - nem lényeg, hogy valójában úgy volt - valahogy ki kell ebből vágnom magam. - De félre ne értsd, nem a képernyőt bámultam egész nap-, na, ezt jól megcsináltam, ennyi erővel mondhattam volna azt is, hogy így volt.

 - Gondoltam. Rég volt az az idő, amikor még vártad a hívásom- egy hosszas sóhajtás után folytatta. - Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon gáz vagyok most- halkultak el a szavai. Elképzeltem a zavarodott arcát, miközben beletúr a hajába.

Nem tudtam mit reagálni, néma csend lett a vonal két végén. És akkor bevillant - Mit keres ő egyáltalán Franciaországban? Bár már tegnap is rájöttem, hogy valahogy nincs jó helyen, de rögtön el is terelődött a dologról a téma.

 - Öhm.. megkérdezhetem, hogy mit keresel itt?- köszörültem a torkom.

 - Igen, megkérdezheted, de nem válaszolok- mondta sejtelmesen. - Elégedj meg annyival, hogy most itt vagyok. Egyébként pedig nemsokára itt van a szalagavatók időszaka...

 - Ne is mond, a sulinkban az összes lány be van zsongva. Nem is értem, miért ekkora nagy a cécó. Szabályosan versenyeznek, azon, hogy ki melyik sráccal jön, kész röhej- újságoltam neki elfelejtkezve önmagamról és a helyzetről.

 - Hát, nem mindenkinek van biztos kísérője, főleg nem egy sokak szerint jó srác, mint neked- szúrt egy megjegyzést a mondandómra.

 - Nekem? Összetévesztesz valakivel. Én ugyanis nem megyek.

 - Lehet egy megjegyzésem?- nem adtam választ, csak figyeltem Norbi szavait. – Hallgatás beleegyezés szóval mondom. Elég bunkó lehet a pasid, ha nem kísér el a bálra- folytatta.

 - Komolyan, mire jó ez? Csak, hogy tudd éppen nincs pasim. Bár tudhattam volna, hogy erre megy ki a játék, undorító vagy...- már raktam is volna le a telefont, de amit mondott az lesokkolt.

 - Nem úgy értettem. Azt hittem, hogy a srác a kávézóból a barátod, csak mert nagyon bensőségesnek látszott a viszonyotok- srác, kire gondol, csak nem Louis?

 - Igen elég bensőséges a viszonyunk, de még egyszer nem lesz köztünk semmi. Bár nagyon szeretem, abszolút csak barátilag. Sok nehéz időn segített már át, és nagyon hálás vagyok neki érte- már kezdtem volna a dolgokat mesélni, mikor közbeszólt Norbi.

 - Értem. Én is szívesen lettem volna a támaszod...

 - Ez vicces- hangzott egy fájó kacaj az én oldalamról. – Hogy lehettél volna támasz, ha épp miattad voltam mélyponton- kérdeztem, majd a mondat végén fájó mosoly kúszott a számra.

 - Öhm... sajnálom. Izé...

 - Ne sajnálkozz, már megtörtént, nem tudsz ellene mit tenni. És különben is, ha nem megyünk szét, akkor nem lehetnék itthon. És végül is boldog vagyok, örülök a mostani életemnek, amit kín-keserves munkával állítottam fel újra.

 - Értem. Örülök, hogy boldog vagy.

 - Nem is tudom, hogy hogyan kérdezzek rá. Tegnap említetted, hogy újra akarod kezdeni. Nem értem mégis mit akarsz újrakezdeni? Bár, azt tudom, hogy egy pár sosem leszünk újra, nem értem mégis mit akarsz tőlem- az utolsó mondatnál összeszorult a szívem, és a hangom rekedtes lett.

 - Igen, igazad van. Csak annyit szerettem volna, hogy tisztázzuk a dolgokat, és most, hogy kapóra jött, személyesen akartam tisztázni. Ennyi, nincs más hátsó szándékom. Apropó, azt mondtad „még egyszer”. Ezek szerint nem telt unalmasan ez a másfél éved- nevetett fel a végén, bár nem hangzott túl önfeledt nevetésnek. Még mielőtt mondtam volna valamit, végig gondoltam, hogy nem lenne túl szerencsés elmondanom, hogy senkim sem volt ő utána. Mert az rám nézve nagyon megalázó lenne. De azt se hazudhatom, hogy volt már. Mit kéne mondanom? A pár másodperces csendet a vonal másik végéről egy hang zavarta meg. Egy női hang... Ezt követően nagyon hamar lerázott.

            Most már minden világos... Hülye voltam, még azt képzeltem, hogy miattam jött vissza. És nagyon mélyen a szívemben még abban is reménykedtem egy cseppet, hogy újra együtt lehetünk. Hogy én mekkora egy idióta vagyok, el sem tudom mondani. Legszívesebben helyben elsüllyednék szégyenemben. Jobb lesz, ha távol maradok tőle, és szerzek magam mellé valakit. És bizonyításképp magamnak, elmegyek a bálba. Négy évig tűrtem a gimnáziumot, hát ennyi jár, hogy egyszer jól érezzem magamat!

Csak egy bökkenő van, mégpedig, hogy nincs ruhám... MÉG. De ezt is megoldom valahogy, de kísérőt hol találok, azt egyáltalán nem tudom. Hiába mondta Louis, hogy szívesen lenne a párom, már visszautasítottam, és különben is... Helyes srác, sok lánynak bejön, szóval, már biztosan szerzett maga mellé valakit.

            Egy ideje forgolódtam az ágyon, sorra vettem a lehetőségeimet. Amikor hirtelen bevillant. Klemit kérdeztem Norbiról, de neki fel sem tűnt, hogy nincs? Nem értem én ezt... Valahogy nem áll össze a kép, egyszerűen túl bonyolult ez nekem. Holnap munka előtt elmegyek Luluékkal venni egy ruhát.

            Tegnap, egész este filmeket néztem azért, hogy eltereljem a figyelmem Norbiról. Majd körülbelül az ötödik után – de ki számolta - elaludtam. Ma reggel korán keltem, felkészítettem magamat erre a napra, és egy jó adag reggeli után már indultam is a lányokhoz. Órákon keresztül válogattuk a ruhákat, jobban mondva Lulu és Charl. Én a leakasztott ruhák felével kiegyeztem volna, de ők a „tökéletest” keresték nekem. Végül kettőt választottak, vagyis egyet-egyet. Végül mind a kettőt felpróbáltam... Borzalmasak voltak. Az egyikben töltött hurkára emlékeztetett a tükörképem, a másikban pedig úgy festett, mintha beleálltam volna egy sátorba... El is ment hamar a kedvem a ruhaválasztástól, és az időm is. Elég nagy késésben voltam, szinte beestem a kávézóba. Siettem átöltözni, szerencsémre Louis tartotta a frontott.

            Miután kirohantam az éppen-hogy felkapkodott munkaruhámban, már álltam is be a kasszába. Pár perc, és pár vendég kiszolgálása után -miután felraktam egy újabb adag kávét főni- mikor megfordultam Norbival találtam szembe magamat. Majd a másodperc töredéke után észrevettem egy lányt a bal oldalán ácsorogni. Nagyon kis pici, törékeny hatást keltett, pont, mint egy porcelánbaba. Ezt csak még jobban hangsúlyozta a hófehér bőre, valamint azok a hatalmas szemei. És mindez megkoronázásaként a tökéletes tejföl szőke haja, ami lágyan a vállára hullott. Egyszóval tökéletes. Valószínű, ő volt tegnap a hang a vonal túl végéről, aki miatt szinte félbe maradt a beszélgetés.

Mivel biztos voltam benne, hogy éppen randiznak, úgy tettem, mintha nem is ismerném Norbit. Nem akarok semmilyen kavarodást sem. Feljegyeztem, hogy mit kérnek és, hogy melyik asztalhoz ülnek. Bár elég nehezemre esett, iszonyatosan remegtek a kezeim. Hogy miért?! Csak, mert a lány egész végig bámult rám a hatalmas szemeivel. Nem is értem... Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. De azért így megbámulni valakit csak azért, mert ő ilyen tökéletes bunkóság- dühöngtem magamban, miközben szolgáltam ki a többi vendéget.

Már vagy fél órája ott ülnek... Norbi nagy lendülettel mesél a lánynak valamit. És a lány finoman szólva jó párszor rám tekingetett. Louis jött, hogy lecseréljen, de még mielőtt utamra indutam volna, megállított.

 - Megigazítom a ruhádat...- ezzel már szinte átölelt, és kötötte a kötényemre a masnit.

 - Köszönöm, egyedül is megoldottam volna- ezzel egy időben már száguldottam is tovább.

Norbiék asztala melletti asztalhoz vittem ki a rendelést. Furcsa volt, mert amint az asztal közelébe értem elhallgattak, majd mikor hallótávolságon kívülre estem újra megeredt a nyelvük... Bár arra már van magyarázat, hogy miért nézett úgy a lány. A „tökéletes” megjelenésem hatása lehetett az oka. Legalábbis remélem, hogy az és nem valami más.

            Egy órával később is folytatódtak az események, még mindig beszélgettek, és nem kevésszer pillantott rám a csaj. Kicsit már idegesített, na, jó nagyon. Az idegeimre4 mennek. Nem elég ,hogy még mindig itt ülnek, és ennek tetejében még bámulnak is. Mikor mennek már el- fogalmazódott meg a könyörgésem Istenhez. Bár pár perc múlva véget ér a műszakom, és végre elhúzhatok innen.

Úgy látszott Isten meghallgatta az imám, mert szinte abban a másodpercben intett Norbi az asztalukhoz.

 - Igen? Mit parancsolnak...- kérlek, a számlát kérjék, könyörgöm!!

 - Te mit ajánlasz? Mi a kedvenced?- kérdezte a lány.

 - A csokoládés cappuccinó isteni- válaszoltam kedves hangon.

 - Rendben, akkor egy olyat kérnék- miközben a papírra firkantottam a szemem sarkából Norbit lestem, hiába.

Visszabandukoltam a pulthoz és leadtam Louisnak a rendelést. Amíg leforrt a kávé beszélgettünk.

 - Végre mehetek haza. Nehéz nap volt a mai, nem?

 - Ja, azt meg kell hagyni. Viszont ez a srác már megint itt van, csak most egy csajt is hozott... Még mindig nem akarod elmondani, hogy ki a rák ez a fickó?- nézett Norbira, majd rám felvont szemöldökkel.

 - Na, jó... Egy régi ismerős, még Magyarországról.

 - Ennyi? Nem csak ennyinek tűnt, a sokkos állapotod láttán- nézet rám kétes szemekkel.

 - Jó- jó, túl jó ismersz. Hogy is fogalmazzam egyszerűen... Ő Norbi- nézett kicsit lesokkolva, látszólag nem tudta hova tenni a dolgot. – Igen az a Norbi.

 - Az a szemét. Azok után a mit veled csinált, még volt képe idejönni?! Beverem azt a bájgúnár fejét!- lépett ki a pult mögül ökölbeszorított kézzel.

             Nagy nehezen lenyugtattam, és sikerült meggyőznöm, hogy engem már egyáltalán nem érdekel a múlt. Miután kicsit lecsillapodott megöleltem és megköszöntem, hogy erre is képes lenne értem, ezzel egy időben lejárt a munkaidőm. Bementem ledobtam a kötényemet, felkaptam a táskám, és már indultam is ki az öltözőből.

 - Nicole! Légyszi kivinnéd ezt az utolsó adag kávét? Lucas még nincs itt, és nem hagyhatom itt a kasszát- nézett rám boci szemekkel Louis.

 - Rendben. Holnap találkozunk a suliba. Együtt jövünk suli után?

 - Persze, megint veled vagyok zárásig. Nem nézted a beosztást?!

 - Nem, mert siettem haza- néztem megvetően a pulton lévő kávéra. - Akkor, szia, én léptem. Jó legyél- és miközben felkaptam a csészét,nyomtam egy puszit az arcára. Siettem ki az asztalhoz a kávéval.

 - Kedves egészségükre!

 - Most mész?- fordult Norbi felém. Bár ez önmagában érdekes volt, amin megdöbbentem, hogy ezt mind franciául tette. Mióta tud ő franciául?!

 - Igen, vége a műszakomnak... de nem tudtam, hogy van valami elszámolni valóm feléd.

 - Megkérhetünk, hogy csatlakozz hozzánk?- szólalt meg a lány angyali hangon. – Norbi sokat mesélt rólad, én pedig találkozni szerettem volna veled- mosolygott a lány. – A nevem Béatrice.

 - Az enyém Nicole- nyújtottam a kezem és helyet foglaltam. A kávét elém helyezte, és azt mondta – Ezt neked rendeltük, bár ironikus, hogy magadnak vetted fel a rendelést.

            Félórán keresztül beszélgettünk, nagyon aranyos lány meg kell hagyni. Norbi, mint egy felesleges harmadik csak ott kuporgott a széken.

 - Azt hiszem, most már mennem kell. Később otthon találkozunk- fordult Norbi felé Béatrice. Kisebb sokkot kaptam. „Otthon”?! Na, ne... Komolyan együtt laknak. És miért, hagy itt Norbival kettesben, ha tud rólam mindent, és köztük ilyen komoly a kapcsolat. Nem értem én ezt. Nem akarok kettesben maradni Norbival. Így miután Béartice elhagyta az épületet nem tétlenkedtem.

 - Itt az ideje, hogy én is lépjek. Már most késésben vagyok- köszöntem el Norbitól, és indultam haza. De nem jutottam messzire, mert már a kávéház ajtajában a nyomomban volt.

 - Nem beszélhetnénk? Még nem volt alkalmunk megbeszélni a dolgokat- ragadta meg a karom.

 - De mindent megbeszéltünk. Egyikünk sem hibáztatja a másikat. Ennyi, és szerintem nem lenne jó, ha a jelen körülmények között találkozgatnánk. A barátnőd még a végén félreérti- indultam meg.

 - Milyen barátnőm? Béartice... Ő csak annak a családnak a lánya, ahol lakom, mert cserediák programon vagyok itt- fejtette ki. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Akkor neki sincs senkije? Állj! Nem kezdhetek ábrándozásba. Szerencsémre akkor jött Lucas, így ez a beszélgetés félbe maradt. Örülök, mert nem tudom hogyan reagálhattam volna ezek után.

 - Szia, Nicole! Hallottam Louistól, hogy nincs kísérőd a bálra. Megértem, hogy nem akarod őt. Érthető, hogy egy volt pasival nem szívesen mész el, hiába lettetek barátok. Ha gondolod, szívesen elkísérlek, mert tudom milyen érzés egy lánynak egy bál. Én már túl vagyok rajta.

Azt hittem, az volt a cikis beszédhelyzet. De ez... Felülmúlta az előzőt. Most mit mondjak? Hulla ciki, hogy Norbi megtudta, hogy Louis a volt pasim, ráadásul most sincs senkim...