49.rész

~ A féktelen rohanás...

(November 2, hétfő)

    Norbi állt az ajtóban. Abban a pillanatban elszállt minden bátorságom. Gondoltam, hogy sokkol majd, de nem hittem, hogy ennyire. Kit álltatok, túl vagyok rajta, még mit nem...

 - Hát te? Mit keresel itt... /úgy tűnik nem vette észre Levit/

 - Csak ajándékot hoztam a szüleidnek, köszönetképpen, hogy itt maradhattam egy ideig. /miközben ezt mondtam odajött a kapuhoz/

  Pár másodpercig csak néztük egymást... furcsa érzés volt, teljesen elfeledkeztem mindenről. Olyan érzés volt, mintha beszippantott volna a szeme.

 - Aaa, csak add már oda és mennyünk. /kiáltott oda Levi/

 - Hát ez meg? Mit keres itt...

  Levinek akart menni, de én közéjük álltam. Norbi erre még jobban dühbe gurult. Most így visszagondolva nem volt túl jó ötlet Levivel menni, bár nem tudtam magamról levakarni. Persze Norbi csak ordítozott, hogy mekkora egy *$@!ß vagyok. Ekkor pedig Levi is bepöccent, szóval két tűz között álltam. Nem elég, hogy megcsaltál ezzel a csávóval, még idehozod... - mondta Norbi. 

 - Ekkora egy idiótát. Nem fogja fel, hogy nem hozzá jött. /intettem Levinek hogy fejezze be/

 - Félreérted! Mondtam, hogy nem...

 - Tudod mit? Nem érdekelsz, felőlem visszamehetsz oda ahonnan jöttél, vagy tudom is én hova. Nem érdekel...  de ne várd, hogy az áldásomat agyam rátok. /háborgott Norbi/

  Ezután hiába akartam magyarázkodni nem hallgatott meg. Bement és még az ajándékot se vette el. Miután becsapta az ajtót, könnybe lábadt a szemem. Abban a pillanatban, csak egyedül akartam lenni egy kicsit... De persze Levi ismét bezavart.

 - Ez meg mi volt?

 - Hát persze... te semmiről sem tudsz és nem is tehetsz. Miért kell létezned?! Miért nem vagy képes egyszer az életben békén hagyni! Folyton folyvást tönkreteszed az életem. /szinte fojtottam belé a szót/

  Sírva a kerítéshez dőltem, ő odajött hozzám némán, majd emelte a kezét felém. Én ellöktem és szemrehányóan mondtam neki - Miért nem fogod már fel?! Hagyj békén és ne érj hozzám. Ekkor Andi gurult a kapuhoz a kocsival. Levi elment vagy tíz méterre tőlem, de még mindig nem hagyott ott. Kiszállt Andi és csodálkozva nézett rám. Odaadtam és megköszöntem mindent (könnyes szemmel). Nem nézel ki túl jól - jelentette ki. Behívnálak, de azt hiszem, Norbi nem díjazná... - folytatta. Istenkém, Adri nagyon sajnálom. Bár nem teljesen értem mi történt, de ahogy látlak szenvedni kettőtöket még jobban nem értem. Ha Norbi azért szakított veled, mert te mással vagy akkor miért vagy kiborulva. Ha tudok, akkor segítek neked, beszélek ennek az idiótának a fejével. - ezután hosszan megölelt. Elköszöntem, és elindultam haza. Már Levi mellett voltam, de ő még mindig ugyanúgy mereven bámult előre. Nem törődtem vele, csak továbbmentem. Ekkor utánam szól.

 - Te vagy... te ő vagy? /nem értettem mit akar ezzel/ - Te? Ad... Nem hiszem el... /ekkor kaptam észbe, "lebuktam"../

 - öhm... sa-sajnálom. /ezután őrült rohanásba kezdtem/

  Csak szaladtam esztelenül. Hallottam, hogy mögöttem van, és azt kiáltozza - Állj meg. Rohantam, ahogy csak bírtam. Egy utcasarokhoz értem, nem figyeltem csak futottam tovább. Na, ekkor jött a baj... Nem figyeltem és kiszaladtam egy autó elé. Csak annyit vettem észre, hogy Levi kiált - Autó!!, oldalra néztem és már csak a fényszórókat láttam. A következő kocka az volt, hogy Levi szorosan ölel és fekszünk az autó előtt. Nem bírtam abbahagyni a reszketést. Bár, csak pár másodperc volt az egész, de olyan hosszúnak tűnt. Jól vagy, nem sérültél meg? - kérdezte Levi, vérző fejjel. Teljesen lesokkoltam... Nem bírtam megszólalni, se megmozdulni. Ezután minden kezdett elmosódni. Csak az járt a fejemben - Levi, Levi nem sérülhet meg miattam.. Még pár dolgot hallottam a nevemen szólongattak és azt hiszem mentő hangját is. De bárhogy akartam nem bírtam kinyitni a szememet. Így nem lehet vége... ugye?!

Hát az elmúlt két napban sok-sok folytatási ötletem volt.. ezért "késett" egy kicsit. Most volt az első, hogy négy féleképen írtam meg egy rész :D Na, mindegy... Jó olvasást ♥