50. rész

(November 4, szerda)

    Levi szorosan ölel és feküdtünk az autó előtt. Nem bírtam abbahagyni a reszketést. Bár, csak pár másodperc volt az egész, de olyan hosszúnak tűnt. Nem bírtam megszólalni, se megmozdulni. Ezután minden kezdett elmosódni. Még pár dolgot hallottam a nevemen szólongattak és azt hiszem mentő hangját is. De bárhogy akartam nem bírtam kinyitni a szememet. Csak az járt a fejemben - Levi, Levi nem sérülhet meg miattam. Egyszer csak kezdtem ébredezni, nagyon fájta fejem, így időbe telt mire ki tudtam nyitni a szememet. A szobában, ahol feküdtem sötét volt, csak a vészkijáratot jelző láma világított a maga zöldes, halovány módján. Valaki..., valaki fogta a kezemet. Az ágyam mellet kuporgott ráborulva az ágyra. Aludt, de mégis úgy szorította a kezemet, mintha csak az életem múlna rajta. Bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy Levi az... Ki más lenne? A szüleim nincsenek itt. Lehet, hogy még nem is tudnak a balesetről. Klemi vagy Tomi... nem hiszem. Vagy talán? Nem ő sem lehet, Norbit nem érdeklem. Feküdtem az ágyon éreztem, hogy valami nem stimmel a lábammal. Iszonyatosan fájt, elengedtem Levi kezét és megsimítottam az arcát. Közben halkan suttogtam - Köszönöm, mindent köszönök. Bár megígértem Louisnak és ami fontosabb anyának, hogy nem sírok, de nem bírtam tovább a könnyeimmel. Szépen csendben sírtam, csak peregtek a cseppek sorban le az arcomon. Azután valamikor álomba sírtam magam. Másnap arra keltem, hogy a nap csiklandozza az arcom. Lassan kinyitottam a szemem, Levi nem volt a szobában. Már biztos hazament - gondoltam. Ekkor lépett a szobába, akkor láttam csak, hogy egy kötés van a homlokán. Észrevette, hogy fent vagyok, nem szóltunk semmit, ő némán odasietett az ágyamhoz. Még mindig csend volt. Nagy gombóccal a torkomban nyeltem egyet, majd így szóltam - Köszönöm, hogy megmentettél. Mosolyogtam rá gyengéden. Ő visszamosolygott, lágyan megfogta a kezemet és így szólt:

 - Nem kell semmit sem köszönnöd. Fontos vagy nekem, így az életem árán is megvédelek... És ha már itt tartunk, nem hiszem, hogy bármilyen titok fontosabb lenne, mint az életed... Adri - folytatta.

 - Sajnálom, hogy nem mondtam el. Nem akartam, hogy tudd... Ha szeretnél tudni valamit, akkor, kérdezd csak meg.

 - Egyetlen egy kérdésem van. Miért? Miért nem mondtad el, miért csak nekem nem?

 - Hát, ez bonyolult /hallgattam el/ Talán, mert nem akartam, hogy újból az történjen, mint annak idején...

 - Ezt hogy érted? /csodálkozott/

 - Hát... /folytattam volna, de akkor lépett be anya/

  Látszott rajta, hogy nagyon aggódott és, hogy már majdnem elsírja magát. Azt hiszem, én most kimegyek - mondta Levi. Anya odarohant az ágyamhoz és megölelt. Megkérdezte, hogy mi történt, csak annyit mondtam, hogy megijedtem ezért elszaladtam. És hát nem néztem körül. Amikor már kissé megnyugodott elment beszélni az orvossal. Levi visszajött, velem akart maradni, de mondtam neki, hogy inkább menjen haza. Öltözzön át és pihenjen, mert most biztosan nem fogok elszaladni. Nevetett, majd nagy nehezen otthagyott. Anya elmondta azt, amit az orvos neki. Ezután elment kivenni egy szobát magának, és elment a cuccaimért. Nagyon unatkoztam egyedül a szobában. Arra gondoltam, hogy ha itt lenne, a naplóm abba tudnék írogatni, de hát nincs itt. De akkor az az ötletem támadt, hogy kérek papírt és egy tollat a nővértől. Mikor megkaptam elkezdtem írni, csak írtam és írtam.

  "Hát nem is tudom, hol kezdjem... Tálán ott, hogy 6-7 hétig biztosan maradnom kell a kórházban. Szerencsére egy kisebb agyrázkódással, egy combtöréssel és pár zúzódással megúsztam. Bár a combtörés elég nehezen gyógyul, de a rehabilitációval együtt max. 7 hét. Na, lássuk, mivel úgyis itt esz meg a fene jó hosszan leírom mi is történt (mások elmondása szerint).

  Miután kiszaladtam az autó elé és Levi rám vetette magát, a kocsi megállt. Szóval nagyon bevertem a fejem ezért ájultam el ott helyben. Hát ilyen az én szerencsém... Amíg Levi ijedtében szólongatott a sofőr hívta a mentőket. Bár furcsa, mert én két ember hangját hallottam (akik szólongattak). De ez lehet az ütés okozta... A mentő behozott a kórházba, Levi végig velem volt. Felhívta anyáékat... Apa és Szandi nem tudott jönni, de anya azonnal jött a legközelebbi repülővel."

  Miután ezt a pár sort leírtam anya már vissza is ért. Hozott ruhát, és ami fontosabb, nem felejtette el a laptopom és a fülhallgatóm... Köszönöm anya, köszönöm. Levi már nem jött vissza a kórházba aznap. Este miután lejárt a látogatási idő anya elment és Levivel facebookon beszélgettünk, később pedig megnéztem egy filmet. Jó páran írtak nekem, és kérdezgették - Hogy vagy?. De az, akitől szerettem volna, nem írt. Még egy sort sem. A legjobban az fáj, hogy nem tudom elfelejteni őt, még ezek után sem. Hiába tudom, hogy az lenne a legjobb nekem.

(November 5, csütörtök)

  Levi korán jött be hozzám. Kötözésen volt és benézett hozzám, a héten nem megy iskolába.

 - Na, látod? Milyen jó valakinek... Hála nekem nem kell menned suliba három napig. /nevettem el a végét/

 - Ha-ha nem vicces... a semmit nem ér - hallgatott el, majd a csend után elhadarta halkan a következő mondatot: Bárcsak át tudnám venni a fájdalmad.

  Abban a pillanatban lépett be Klemi, Tomi és Marci. Nagy hangzavar lett, ahogy mind a hárman elkezdték fújni a magukét. Levi csendesen intett, majd elment. Jó volt egy kis pörgés, érezni az életet. Klemi már most azt kérdezgette, hogy mikor rajzolhat a gipszemre. Egy órával később hazamentek. Anya éppen akkor váltotta őket. Leült mellég az ágyra.

 - Örülök, hogy nem vagy itt egyedül. Tudod meg kell beszélnünk valami fontosat. Vagyis elmondom, hogy apáddal hogyan döntöttünk. /nagyon komor arca volt/

 - Jaj, anya ne ijesztgess. Nem lehet olyan szörnyű - mosolyogtam, de ahogy egyre jobban néztem nekem is eltűnt a mosoly az arcomról.

 - Tudod kicsim... - rákezdett a mondandójára.