57. rész

(December 23, csütörtök)

A repülőn csak néztem magam elé. Észre sem vettem, hogy már leszáll a repülő. eltelt két óra. Fel sem tűnt annyira magamba mélyedtem, hogy fel sem tűnt..

Anyával leszálltunk a gépről és taxiba ültünk. Annak ellenére, hogy december van, nincs hó és most is csak az eső zuhog. Amíg vártam anyuval a taxit csendben álltunk egymás mellet. De miután beszálltunk a kocsiba megtörte a csendet.

- Kicsim, mi a baj? -hallatszott a hangján, hogy aggódik.

- Nem semmi, vagyis... Non, rien. -ismét csend lett.

 Kifordultam az ablak felé és néztem az esőben úszó Párizst. Alig vártam, hogy végre otthon legyek, és azt, hogy a szobámban lehessek. Egyedül, csöndben és sötétben... Mikor megérkeztünk Szandi és apa már az ajtóban üdvözöltek. Megöleltem őket és egy hamis mosolyt húztam a számra, de ne tudtam megtéveszteni őket.

 - Mi a baj kincsem? -kérdezett apa, de nem szóltam.

 - Adri, mi a baj? -szólított meg Szandi kétségbe esett hangon.

 - Hagyd a nővéred... -szólt közbe anya.

Megfogtam a bőröndöm és elindultam fel a lépcsőn. - Jó éjszakát -köszöntem el a családtól. Felértem és beléptem a szobámba. De nem kapcsoltam villanyt. Leraktam a bőröndöt és a szekrényből elővettem egy pizsamát. Elmentem zuhanyozni. Az arcom felfelé tartva a zuhany alá léptem. Senki nem jön rá, ha most elejtek pár sós könnyet, ugye? A forró víz szinte égetett, de mégis jól esett. Mikor kiléptem a fürdő szobámból lekapcsoltam a villanyt és ismét a sötét szobámban álltam. Az ablak felé fordultam és elindultam. Olyan csend volt a szobában, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a hajamról csepegő, víz eléri a padlót. Leültem az ablakba és kifelé bámultam, de nem úgy, mint a repülőn.

 A repülőn semmi nem járt a fejemben. Most viszont cikáztak a gondolataim. Még ide nem illő emlékek is előjöttek. Csak néztem a legördülő vízcseppeket. Az arcomon folyó könnycseppek versenyeztek az esőcseppekkel. Így ment addig, amíg álomba nem sírtam magam. Éreztem, hogy valaki bejött megsimogatott és melegen betakart. Anya... Biztos, hogy ő volt az. Mostantól, ha kilépek, a szobámból más ember leszek. És csakis a szobámban a négy falnak mutatom a síró arcom. Ha nem itt vagyok, álarcot teszek az arcomra és mosolygok...

(December 24, péntek)

 Reggel, amikor felkeltem nagyon fájt a nyakam, biztos elaludtam. Kicsoszogtam a fürdőmbe és megmostam az arcom. Majd egyenként letéptem a napokat a naptárról (November 1-től). Mikor a mai naphoz értem rádöbbentem: Ma van karácsony. És én semmit nem vettem anyunak, apunak, se Szandinak. Most már sehova nem tudok elmenni, vásárolni... Felöltöztem és kitártam az ajtóm. Vettem egy nagy levegőt kiléptem az ajtómon és mosolyt erőltettem az arcomra. Ezután lépett ki Szandi a szobájából.

 - Végre... mosolyogsz. Tegnap úgy megijesztettél -örül a mosolyomnak, de nem tudja, hogy ez egy hamis mosoly. - Üdv itthon, mát annyira hiányoztál -ugrott a nyakamba. megölelgettük egymást, majd még mielőtt bármit szólhattam volna lerángatott a lépcsőn.

 Apa és anya már a konyhában sürögtek-forogtak. Éppen a szokásos karácsonyi reggeli készült. Most mi is besegítettünk Szaszival. Leültünk enni. Apa odafordult hozzám, - Mi bajod volt tegnap? -kérdést szegezte nekem. Nekem erre ismét eszembe jutott a tegnap, és kicsit lebiggyesztettem a szám. Ekkor anya látható módon megtaposta apu lábát.

 - Aúú.. azaz jó, hogy itthon vagy és örülök, hogy már jobb kedved van -javította magát ki.

Szandi szokás szerint hamar megette. Fölpattant az asztaltól és kiabálva berohant a nappaliba.

 - Gyertek már! Fadíszítés... Ki mit csinál??

Pár perc múlva mind a hárman teli hassal becsoszogtunk a nappaliba. Egy hatalmas nagy fenyőfa állt a nappaliban. Gyönyörű volt, tegnap a nagy búmban észre sem vettem. Még lélegzetvételnyi időnk sem volt, mert Szasza máris osztotta a feladatokat.

- Apa, te hozd le a díszeket. De el ne merd törni... -parancsolt szegény apunak, aki alig bírt megmozdulni. - Anyu, te pedig kezd el a karácsonyi bigyókat kitenni mindenfelé.

Úgy látszott rám semmi szükség, így leültem a kanapéra. Ahogy leért a fenekem Szandi máris megszólalt.

 - Na-na, mi ez a pihengetés? Nyomás a fához, mindjárt jönnek, a díszek lehet fát díszíteni... -tapsolt, hogy felálljak.

 - Te aztán fel vagy pörögve... 16 éves létedre még mindig úgy izgulsz, mint egy két éves -nevettem el magam.

Akkorra már megjöttek a díszek apa jóvoltából. Díszíteni kezdtük hárman a fát. Mikor anya is végzett az ő rá "kiszabott" munkával besegített nekünk. Sokat beszélgettünk, de egyszer csak csend lett. És meghallottam a telefonomat csörögni a szobámból. Felszaladtam és anélkül, hogy megnéztem volna, felvettem.

 - Szia!...