65. rész

Sziasztok! Igen-igen megint eltűntem, vagyis valami olyasmi. Most hoztam nektek a novemberi részt. Hogy miért novemberi? Hát, mert már novemberben megosztottam (legalábbis azt hittem...) És csak most, hogy a 66. részt írom, nézem, valami nem jó. Hát azért, mert publikáltam. Jó olvasást, és bocsánat az apró bakiért. Idén még jön egy decemberi rész.


 - ...Megértem, hogy egy volt pasival nem szívesen mész el, hiába lettetek barátok. Ha gondolod, szívesen elkísérlek...

Azt hittem, az volt a cikis beszédhelyzet Norbival. De ez... Felülmúlta az előzőt. Most mit mondjak? Hulla ciki, hogy Norbi megtudta, hogy Louis a volt pasim, ráadásul most sincs senkim... Mit mondjak erre?!

 - Lucas nem kellene sietned? Már vagy negyedórás késésben vagy... És ami azt illeti kicsit alul vagy informálva. Beszéljük meg máskor, mert most sietek- néztem Lucasra gyilkos szemekkel.

A táskámból előhalásztam a kulcsomat, és továbbindultam a kocsihoz. Norbi követett, és próbált meggyőzni arról, hogy beszéljük meg azt, amin már nincs mit tárgyalni. Bár még mindig megveszek érte, ha ránézek, be kell látnom, hogy már tényleg nincs közünk egymáshoz... Eltelt másfél év. Egy félig idegen ember áll előttem, már semmit nem tudok róla. Milyen alapon ugorhatnék a karjai közé?

 - Kérlek... Tudom, hogy nem akarsz látni, de nem akarlak elveszíteni... Még egyszer nem!- ezek szavak hallatán borsódzni kezdett az egész testem. Meredtem ránéztem, és folytatta. - Persze csak barátként. Semmi esély sincs arra, hogy köztünk egy olyan kapcsolat működni tudna. De fontos barát vagy nekem- nyílként hasított belém:  - BARÁT, hmm...

Jogosan mondhatnák, hogy eddig még soha többé nem akartam látni, de most a barátság szó hallatán fent akadok. Ha valaki ezt átéli, inkább választaná, hogy soha többé nem látja, mintsem, hogy élete végéig vágyódjon utána. Persze, ha most erre nemet mondok, akkor túl egyszerűen végződik az én történetem...

Így hát egyértelműen nem utasítottam vissza Norbi szavait, ugyanakkor azt sem mondtam, hogy barátok leszünk ezután. A válasz valamiképp elmaradt, és helyette egy kérdéssel elütöttem a témát.

 - Tényleg sietek, de egy fuvar még belefér- mosolyodtam rá.

 - De én vezetek...- és kikapta a kulcsot a kezeim közül.

 - Biztos, hogy nem amíg az én kocsimról van szó!- ezzel visszavettem a kocsi kulcsom.

Pár perc múlva már a kocsiban ültünk és Norbi jelenlegi szállása felé tartottunk. Nemsokára már a ház előtt álltunk. Vártam, hogy kiszálljon, és végre szabaduljak a kínos csendtől, ami már a kocsiba szállás óta tartott.

 - Van még egy kis időd? Beszaladok valamiért, ami a tiéd- meg sem várva a választ már ment is be a házba. Rövid perccel később kijött egy rózsaszín valamivel a kezében. Ahogy közelebb ért, már megismertem azt a valamit. Ezer közül is megismerném még ennyi idő után is...

 - Sajnálom, hogy ennyi időbe telt, de tessék itt a pólód- nyújtotta felém. Kikaptam a kezéből, és magamhoz szorítottam, ekkor megcsapott az illata, bár már nagyon gyengén, de még lehetett érezni a parfümömet rajta. Bár már azóta illatot váltottam, tökéletesen ismerem az illatát. De mégis más volt, mintha egy másik illattal keveredett volna.

 - Köszönöm- néztem Norbira csillogó szemekkel. Bár belül civódtam, de végül is a magam módján köszöntem meg. A nyakába kapaszkodva adtam egy puszit, ezután néma csend lengett körül minket. A csendet Béatrice törte meg, aki kiszólt Norbinak.

 - Megyek, egy pillanat- és ezzel már fordult is vissza felém. - Szóval... Akkor most már menned kell.

 - Hát, igen. Jobb, ha megyek, szia-, ezzel máris beszálltam a kocsiba.

 - Mikor találkozunk újra?- hangzott el a kérdés még mielőtt becsuktam volna a kocsiajtót. - Holnap suli után menjünk el valahova...

 - Sajnálom, de holnap dolgozom Louissal.

 - Na és akkor kedd, vagy szerda?- nézett lelkes szemekkel.

Én lebiggyesztett szájjal visszautasítottam, de megígértem, hogy hétfő este felhívom. Ezt követően hazamentem, lefürödtem, vacsoráztam, és ezek után ágyba bújva tanultam. Legalábbis a terv ez volt, de túl hamar elaludtam...

A reggel szokásosan rohangálós volt. A suliban sem történt túl sok érdekes, vagy mégis. Elmeséltem Charlnak, a tegnap történteket. Persze ő csak azt a részét fogta fel, hogy szeretem Norbit. De a bonyolult végét nem látja, azt hiszem, egyedül maradtam a problémáimmal. Az utolsó óra elején rezgett a telefonom, a pad alatt sikeresen megnéztem, Louis írt, hogy megvár, és elvisz. Nem utasítottam vissza mivel ma nem autóval jöttem be.

Óra után Luluval léptem ki a suli ajtaján, de már léptem is volna vissza, mikor megláttam Norbit a kerítésnél állni. De a tömeg kisodort az utcára, ekkor egy gyors puszit váltottam Luluval és megpróbáltam észrevétlenül a parkoló kocsik közé menekülni. Mikor elértem az autókat fellélegeztem, de abban a pillanatban megragadták a karom. Norbi elkapott...

 - Szia! Tudom, hogy estére beszéltük meg a telefont, de nem bírtam ki, és úgy gondoltam elkísérlek a kávézóba.

 - Szia, bocsi, de sietek...- ezzel megindultam Louis kocsija felé.

Ahogy oda értem Louishoz az első megszólalása az volt, - Már megint ez? Mit akart tőled?

 - Nem érdekes, mennyünk, mert a végén elkésünk- már fordultam is meg, hogy beüljek a kocsiba, de Louis utánam kapott és megölelt.

 - Ne foglalkozz vele, nem éri meg, hogy megint padlóra tegyen- szorosan magához ölelt. Pontosan erre volt szükségem. Valakire, aki érzi, mi zajlik le bennem.

A nap további részében szinte használhatatlan voltam, folyamatosan Norbin agyaltam. Szinte biztos, hogy az ehavi fizetésem fele elmegy az eltört edények kifizetésére. Munka után hazakeveredtem, lefeküdtem, de még akkor is kattogott az agyam. Ezt a barát dolgot nem fogom bírni, de elbújni sem tudok előle. Azt hiszem, beleőrülök ebbe az egészbe.