33.rész

    Mikor beléptem a fürdőbe nagyon megijedtem. Norbi még bent volt. Bár már fel volt öltözve, majdnem. Póló nem volt rajta. Majdnem sikítottam egyet, de befogta a számat.

 - Olyan hülye vagy... -bosszankodott.

Eközben végignézett rajtam, én teljesen lefagytam. Olyan jól nézett ki. Izmos volt, de nem az-az agyongyúrt. Csak az rántott vissza az életbe, hogy hozzám dobott egy törölközőt.

 - Takard el magad- ezzel megfordult és kiment.

Megfürödtem, bevittem a szobámba a ruhákat. Ezután lementem a konyhába vacsorázni. Nem tudtam ránézni a Norbira, tudtam, hogyha ránézzek, elpirulok. Csöndben behabzsoltam a vacsit. Majd elköszöntem, és elmentem fogat mosni. Éppen le akartam feküdni, amikor bejött Andi.

 - Mi a baj? Vacsoránál hozzá sem szóltatok egymáshoz. Történt valami, nekem elmondhatod.

 - Nem... semmi. Nem sokat változott, a semmin is képes megsértődni- nevettem el magam fájdalmasan.

 - Látom, nem akarod elmondani. Semmi baj, de tudd, hogy ha bármi van, nekem elmondhatod. És megpróbálok segíteni. Na, és holnap már mész suliba?

 - Persze, hogy megyek. Pár seb, és egy kis fejfájás nem tart vissza...

 - Nem kéne megnézetni nincs-e agyrázkódásod?

 - Hát, akkor holnap elmegyek orvoshoz.

 - Rendben. A 62-es busszal tudsz majd menni, pont a kórház előtt tesz le.

  Ezután bepakoltam a ruhákat a szekrénybe, és lefeküdtem. Másnap kilenckor keltem. Felöltöztem, majd lementem a konyhába. Mivel nem volt gabonapehely elmentem a kisboltba, és vettem magamnak. Mikor visszaértem reggeliztem, összepakoltam pár iratot, és megmostam a fogam. Tíz órára értem oda, kikapcsoltam a telefonom. Vártam délig, mikor már én jöttem volna, jött az ebédidő, meg a vizit. Egy órakor keveredtem be az orvoshoz. Azt mondta nincs semmi bajom, de azért figyeljem, ha esetleg rosszabb lesz. Na, tessék ezért ültem ott három órát. Már hazafelé sétáltam, amikor Norbi futott el mellettem kétségbeesve. Ennek mi baja? Hátranéztem, majd mentem tovább. Otthon jutott csak eszembe, hogy nem kapcsoltam be a telefonom. Mikor ezt megtettem láttam, hogy Norbi 120-szor hívott, nem túlzás. Várjunk csak... engem keresett volna az utcán? Szinte azzal a lendülettel, ahogy hazaértem fordultam vissza. Ugyanazon az úton indultam vissza. Egyszer csak velem szemben rohant. Most viszont nem rohant el mellettem, hanem lihegve megállt velem szemben.

 - Nem mehetsz el- lihegte.

 - Hogy mi? Te meg miről beszélsz?- nem szólt semmit csak hazavonszolt.

  Beértünk a házba. Éppen kérdezni kezdtem volna őt.

 - Mi bajod van? Nem érte...

  Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsókolt. Olyan tüzes, és heves volt, hogy majdnem elolvadtam. Vagy jó tíz percig csak csókolóztunk az előszobában. Majd, amikor abbahagytuk azt mondta.

 - Nem mehetsz el. Nem hagyom- mondta kétsége esve.

 - Te miről beszélsz? Hova mennék én?- egyáltalán nem értettem.

 - Hát Tomihoz, mint, ahogy a levélben írtad- mutatott egy levelet.

 - Nem én írtam, csak az orvoshoz mentem... és nem is én írtam ezt.
Nem értettük ezt az egészet. Főleg én, mert Norbin látszott, hogy valamin nagyon kattog az agya.

 - ... de akkor hol vannak a ruháid és a bőröndöd?

 - Hát elraktam a szekrénybe.

  Ezután bementünk a nappaliba, és leültünk a kanapéra, elmondta, hogy mi történt. Reggel, amikor felkelt nem voltam a házban. Minden szobába bement körülnézni, de semmi. Amikor bement a szobájába, ott megtalálta ezt a levelet.

                                     Norbi...

            Elegem lett ebből, elköltözök egy másik barátomhoz.. majd valamikor újra látjuk egymást. 

                                                                     Csók Adri

  Bement a szobá(m)ba, és látta, hogy nincs az ágy mellet a táskám. Ezután csak rohant, és keresett az utcákon. Amikor elrohant mellettem nem vett észre. Szegényke nagyon elfáradhatott, elaludt a kezeim között. Betakartam, és lehoztam a laptopom. És megírtam a házit is, annyira belemerültem, hogy észre se vettem, milyen későre járt. Hát bármit csinálok, a kémia nem megy. Na, bumm. Annyira gondolkoztam. Csak akkor eszméltem fel a könyvekből, amikor Norbi elnevette magát. Megfordultam, ő hason feküdt a kanapén. És engem nézett.

 - Te meg mióta bámulsz engem?- játszottam a sértődöttet.

 - Egy ideje... Nem semmi az arckifejezés- nevetett.

Erre sértődöttet játszottam. Megfordultam, és komoly arccal tanulni kezdtem újból, vagyis csak úgy csináltam. Tíz perc után a szemem sarkából rápillantottam. Hanyatt feküdt, és olvasott. Hát őt aztán semmi nem érdekli. Csak szeret kiröhögni- gondoltam. Mérgemben felálltam, és kimentem a konyhába inni. Visszafelé mellette mentem el. Nem is számítottam rá, hogy megragadja a kezemet. Magára rántott, és megcsókolt.

 - Na, végre- mosolygott.

 - Köszi, most tanulnom kell, puszi- mondtam viccesen.

Ezután felálltam és indulni akartam az asztalhoz. De nem engedett, nem értettem.

 - Na, és hol marad a puszim?- tettette a szomorú kutyuska nézést.

 - Tessék- ezzel az arcára irányulva hajoltam felé, de egy jól irányzott fejmozdulattal a szájára került az a puszi. - Na, boldog vagy..?

Fogtam magam, és visszaültem tanulni. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy felült.

 - Mi van..?- kérdeztem.

 - Gyere, ide azzal a könyvel, rossz nézni, ahogy szenvedsz- hát persze, hogy szenvedek.

Amúgy se nagyon értem a kémiát, hát, még ha a figyelmemet is elveszik. Odamentem és leültem mellé. Belenézett a könyvbe és elkezdte.

 - Szóval… "Állítsunk elő magnézium-oxidot magnézium égetésével! Számítsuk ki, hány gramm magnézium szükséges 10 g magnézium-oxid előállításhoz!" ... kezd, én pedig segítek, ahol elakadsz. /most kb. ennyit sikerült leírnom/

                              2 Mg   +   O2   =   2 MgO

 - Na, valami csak megy még..! /ráztam a fejemet, hogy nem/

   Ezután egy órát magyarázta balról, jobbról, lentről és fentről is, hogy mit csináljak. Végül megcsináltam. Büszke vagyok magamra és örülök, hogy Norbi segített. Örömömben megöleltem.

 - És mi a jutalmam? /kérdezte/

  Most lefogtam a fejét, hogy ne tudja elfordítani, mint az előbb. Hajoltam a szája felé, szépen lassan. Majd mielőtt odaértem volna nyomtam egy csókot az arcárra. Azzal elkezdtem rohanni a konyhába, ő utánam. Mint a gyerekek kergetőztünk az asztal körül, ki tudtam szaladni a konyhából. Szaladtam fel a lépcsőn, de elkapott. A derekamnál átkarolt és felemelt. Én kiáltoztam.

 - Ne, neee... tegyél le.. 

 - Nem, nem ezt meg kell bosszulnom..

  Egyszer csak elhallgatunk, Andiék hazaértek. Úú, ez. Nem ciki, de.. képzeljétek el magatokat ebben a helyzetben. Norbi elengedett, álltunk csöndben. Valamit mondanom kellet.

 - Na, én azt hiszem.. felmegyek a szobába. /azzal áthárítottam Norbira a magyarázkodást/

  Persze felmentem, de hallgatóztam. Andi, Zoli és Norbi bementek a nappaliba így fentről nem igazán hallottam, így lemerészkedtem a lépcsőn. Hallgatóztam... Zoli kérdezett Norbitól. de mielőtt hallhattam volna megijesztett Andi. Ő a konyhában volt és teát csinált és csak most ment volna a nappaliba. Én fel akartam slisszolni, de Andi ezt mondta.

 - Ne menj sehova.. gyere a konyhába.

  Ó, jaj, itt baj lesz. Mehetek el valahova.. de hova? Októberig nem vagyok kolis már. Tomi az egyetlen ötletem. Ezen gondolkoztam, amikor Andi rákérdezett.

 - Figyelsz te egyáltalán?

 - Igen, bocsánat... megyek is, pakolok. 

 - Miért mennél pakolni? /kérdezte nagy meglepettséggel/ Csak azért vagyok dühös, hogy nem mondtátok el...

 - Igazából még nincs semmi... /legalábbis részemről/

 - Jaj, ne mond.. már amikor hazahozott látszott, hogy rettenetesen aggódik miattad. /mosolygott/ Csak egyet kérek. Figyelj oda rá, hogy ne csináljon semmi őrültséget.. /bólintottam/ És vigyázzatok.. ugye érted?!

  Jézus miket nem gondol rólam? De érthető... ezután kimentem a konyhából, Norbi is éppen akkor végzett. Együtt mentünk fel a lépcsőn be a szobába (Krisz szobájába, amiben jelenleg van). Becsukta az ajtót, én az ágyra ültem. Leült mellém és közel hajolt hozzám.