52. rész part 2

- Régen miért nem tudtál, ilyen lenni? - gondoltam magamban.

    Hitem azt, de mikor lehervadt a mosoly az arcáról rájöttem, hogy hangosan mondtam ki. A számhoz kaptam a kezeimmel és elkezdtem makogni. 

 - öhm.. bocsi nem úgy értettem. Nem akartam.. bocsáss meg..

 - Nyugi, megértem. Jogos a kérdés.

 - Nem, nem az... felejtsd el, amit az előbb mondtam. Kérlek... - láttam az arcán, hogy nagyon megbántottam.

 - Tudod mit? Nem válaszolok most. Csak majd a szilveszteri bulin. Szóval csak akkor tudod meg a választ, ha eljössz velem - megint elmosolyodott, de ez a mosoly kicsit fájdalmas volt.

   Ezután egy órát tanultunk, de azt hiszem nem voltam nagy segítség. Mivel végig a történteken kattogott az agyam. Fel sem tűnt, amíg nem szólt.

 - Húú, jól vagy? Ez a kattogás borzalmas, hallom, ahogy nyikorog az agyad - vigyorgott újra a rendes Levis mosollyal.

 - Mi? Nem... csak azon gondolkoztam, hogy "hogy lehettem ilyen bunkó?".

 - Ne ostorozd magad. Fáj így látnom téged és nagyon aggódom is érted. Te nem éreznél ugyanígy egy ilyen esetben miattam? - hosszú hallgatás után elhatároztam, hogy nem ringatom hiú álmokba, így hát nekikezdtem.

 - Tudod én még a történtek ellenére is Norbit szeretem. És azt hiszem ez egy jó darabig nem fog változni. Szeretlek, mint barátot és persze aggódnék érted. De ez nem ugyanaz az érzés, mint amit te érzel. Sajnálom... - némán felállt nyomott egy puszit a homlokomra, egy fájdalmas mosoly után elment.

(November 9, hétfő)

   Anya bejött a kórházba, sokat beszélgettünk. Jó volt, hogy végre nem veszekedtünk a visszaköltözés miatt. Az igazat megvallva nem tudom, mit akarok. Az eszem azt mondja, ha hazamegyek mindenkinek jobb lesz. És legalább szépen csendben le tudom zárni az érzéseimet Norbi iránt. Persze Levinek is az lenne a jó, mert így nem várna rám. És persze Norbinak sem lennék útban, de a szívem egészen mást akar... Ezen gondolkoztam, amikor anya megzavart.

 - Kicsim, hallod, amit mondok?

 - Jaj, bocsi anyu kicsit elkalandoztam. De most már figyelek...

 - Na, szóval. Mint az imént mondtam... Elintéztem a sulit. Mivel év közepe van, nem lehet átíratni a régi sulidba. De beszéltem mindkét iskolával. Végül úgy sikerült megoldanom erre az évre az iskolát, hogy ebben az iskolában leszel regisztrálva, mint tanuló. De "cserediákként" ott fogsz iskolába járni. A következő tanévben pedig már át leszel íratva. - mosolygott elégedetten.

 - Aham.. jó. Ügyes vagy anya.

 - Mi ez a nézés? ... Mindegy ne is folytasd! Tudom, hogy nem akarsz visszajönni, de így sem tudsz hatni a lelkiismeretemre - dacoskodott.

 - Tudom... Csak azt nem tudom, hogy mondjam el ezt Levinek. Érzem, hogy gyűlölni fog ér(te).. - fejeztem volna be, de egy puffanást hallottam.

 Levi állt az ajtóban, a puffanás pedig a földre ejtett szatyortól származott. Láttam rajta, hogy megdöbbentettem. Én sem tudtam megszólalni, nem így akartam elmondani neki. Anya kiment, hogy meg tudjuk beszélni.

 - Van valami... fontos dolog, amit el kell mondanom. Később akartam, mert nem akartalak megbántani vele. A szüleim azt akarják, hogy visszamenjek, és most már én is vissza akarok menni. Sajnálom, hogy nem mondtam el, de remélem attól még barátok maradunk. Mert nem akarlak elveszíteni.

 - Vagyis,... ha igent mondok, akkor itt maradsz? Ha csak barátok maradunk... - mereven bámulta maga előtt a földet.

 - Nem... Nem én döntök, apámék döntöttek, de most már megértem és az eszemmel felfogtam: Így lesz a legjobb mindenkinek.

- Ha elmész... Azt soha nem fogom megbocsájtani. ... De! Tudom, képtelen lennék megállítani téged Adri. Én nem vagyok képes rá. Miért,... miért nem lehetek én az, aki meg tud megállítani?! - Szorította ökölbe a kezét.

 - Sajnálom... - elcsuklott a hangom.

 Felállt és közel hajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett. Majd megszólalt azzal a mély hangjával. - Mond meg az igazat... Ha szüleid nem akarnák, hogy hazamenj, elmennél? Erre nem tudtam mit válaszolni csak nyeltem egy nagyot és hallgattam. - Értem... megértem, ha szüleid mondják, akkor muszáj. De most azt hiszem, megyek.

(November 16, hétfő)

   Egy hét telt el azóta, hogy Levi megtudta visszaköltözöm. Bár azt mondta nem haragszik rám és megérti, hogy a szüleim így döntöttek, mégsem jött egy egész hét alatt. Talán csak egyszer..., de akkor is alig beszéltünk és hamar el is ment. Olyan rossz érzés, hogy ilyen hűvös velem. Olyan egyedül vagyok. Anya visszament, mert munkája van. Levi nem jön, Klemi és Tomi a sulival van elfoglalva. Ilyen egyedül soha nem éreztem magam. Sokat gondolkoztam, de úgy gondoltam alszom egyet.

  Sötét van, egyedül vagyok. Segíts! Üldöz.. mi az? Ne, csak ne érj utol. NEEE!! Fény, mi adja ezt a vakító fényt? Mi lehet az? Közeledik, egyre csak közelebb van....(!) Mi ez az érzés? Valaki sorosan ölel, de miért? Miért nem tudom kinyitni a szemeim... Ki ez, kik ők? Honnan tudják a nevem.. Miért szólongatnak? Miért hallom az aggodalmat a hangjukon? Annyi a kérdés, de semmi válasz... ( ~ˇ Nicole! Nyisd ki a szemed.. Ébredj... Adri!! ˇ~ ) Én is ki akarom nyitni, de nem megy. ( ~ˇ Adri, nyisd ki a szemeid, ne tedd ezt velem. Nem hagyhatsz itt. ˇ~ ) Mi ez? Kié ez a hang? Mély, de olyan lágy, hogy el tudnék olvadni tőle... Ismerem ezt a hangot, tudom ő...

  NORBI!! - kiáltottam miközben kipattantak a szemeim. A kórházban találtam magam. Ekkor jöttem rá, hogy mi történ. És, hogy ez csak egy rossz, nagyon rossz álom volt. De honnan jött az álom? Lehet, hogy visszaálmodtam a balesetem?! De Norbi ott sem volt, csak Levi. De most, hogy belegondolok akkor is két hangra emlékszem. Ott volt Norbi? Nem, az lehetetlen.. ha nem felejtem el gyorsan, akkor bele fogok őrülni ebbe.

  Kinéztem az ablakon, már sötét volt. Sokat aludtam, nagyon fáradt lehettem, na, mindegy. Vissza is fekszem.