53. rész

(November 23, hétfő)

   Kedves naplóm, azt hiszem, kezdek megőrülni. Legalábbis azt hiszem... Azok, akik őrültek tudják magukról? Egy hete, hogy utoljára írtam. Az utolsó dolog, amit leírtam az a furcsa álom volt. Ez alatt az egy hét alatt nem sokat aludtam. Minden éjszaka az álmom kellős közepén felriadtam. És az, ami miatt felriadok ez a mondat:  ~ˇ Adri, nyisd ki a szemeid, ne tedd ezt velem. Nem hagyhatsz itt. Szeretlek!!ˇ~.  Csak ismételgeti, ismerem a hangját, de fogalmam sincs, ki lehet az. Szeretném azt, hinni, hogy Norbi mondja. De ha ő mondta a balesetkor, akkor tud a balesetemről.. és ha tud róla, akkor már jött volna. Vagy tévedek?! Biztos csak a képzeletem játszik velem. Túlságosan akarom, hogy szeressen. Telik az idő egyre közelebb van az az idő, amikor hazamegyek. Furcsa mikor várom, a nap végét olyan lassúnak érzem az idő múlását, de ha visszagondolok az elmúlt napokra, akkor olyan rövidnek tűnik. Kevés a látogatóm… és Klemi is hetente csak egyszer látogat, mint Tomi. Úgy tűnik Levit sikerült elmarnom magamtól. Már két hete nem láttam. Azt hittem, hogy meg fogok könnyebbülni, hogy "eltaszítom magamtól". De nem, fáj a szívem... Fáj, hogy nem látom, nem mosolyog rám. Talán Norbi pótlékként gondolok rá, vagy nem is tudom. Csak annyit tudok, hogy hiányzik mellőlem. Nem tudom, mit írhatnék még... Tik-tak tik-tak... Olyan lassan telik az idő.

[...]
    Végül is sikerült "elütnöm az időt". Miközben azt próbáltam kitalálni mit írjak, jött egy látogatóm. Bekopogott, - Bejöhetek?. Nem hittem a szemeimnek, Andi volt az, hirtelen azt reméltem, hogy Norbi is vele van. De amikor becsukta maga mögött az ajtót, minden reményem elszállt Norbival kapcsolatban. (Azt hiszem, ő egy percet sem gondol rám.) Beszélgettem Andival, mindent elmondtam neki. (Kivéve azt, hogy elmegyek. Minél kevesebben tudják, annál kisebb feltűnéssel tudok elmenni.)
 - Jaj, drágám! Ha tudtam volna... Előbb jövök. Két napja volt a szülői, akkor tudtam meg. De a munka miatt csak most értem rá, sajnálom. Hoztam egy kis gyümölcsöt - mosolygott.
- Köszönöm szépen. Nem baj, tudom, hogy sok a dolgod. És különben is egy darabig nem megyek messzire - nevettem.
    Sok dologról beszéltünk, csak Norbiról nem. De nem is bánom, azt hiszem egyáltalán nem. Nem kell, halljam, hogy tudjam, jól van. Biztos összejött Riával, és rám már gondolni sem gondol. Andi próbált vicces dolgokról beszélni, gondolom látta, hogy le vagyok törve. Elég jó idő volt, így úgy gondoltam kimegyek egy kicsit és elkísérem Andit a liftig. Felvettem a kabátom és kigurultam. Elég furcsa a kezemmel hajtani a széket, egyik este azt vettem észre, hogy izmosodik a karom... Nem rossz, csak ne legyen túl izmos, mert az gáz.. Mindegy vissza a lényeghez. Elmentünk a liftig éppen el akartam köszönni Anditól, mikor csörgött a telefonja.
 - Szia! Igen már megyek egy fél perc és ott vagyok. Ne kárálj már... - a többit nem hallottam, mert megszólított az egyik nővérke.
    Mondta, hogy ha szeretnék, lemehetek ezen a liften is, hogy ne keljen az osztály másik végéig elkerekeznem. Beszálltunk a liftbe, nem kérdeztem meg, hogy ki volt. (Nem, minta közöm lenne hozzá.) Csak piszkált, mert Norbi hangját hallottam a telefonból. Vagy már csak az őrület határán érzem magam. Leért a lift, elköszöntem Anditól. Megígérte, hogy még eljön. Valahogy elment a kedvem attól, hogy kimenjek. Visszamentem a lifthez... Akkor jöttem rá,  hogy "Hogy fogok én visszajutni??". Nem értem el a jelzőgombot... Ott nyújtózkodtam már vagy öt perce, csak egy pici kellet, hogy elérjem. Furcsa érzésem volt, mintha valaki jött volna felém. Vagy nem is tudom, talán tényleg megőrültem. Na, de a sok vesződés ellenére sikerült megnyomnom. Felértem, Anett (az egyik nővérke) mosolygott és annyit mondott, hogy a szobámban vár egy fiú. Norbi, biztos voltam benne, hogy ő az. Szinte száguldottam,  a szoba felé. De, amikor beértem megláttam. Csak Levi volt az, nem mondom, hogy nem voltam csalódott. És gondolom ez látszott is az arcomon, és ezért is jegyezte meg.
 - Szia! Látom mást vártál. Nagyon csalódott vagy?
 - Mi..? Nem, nem vártam senkit, csak... Egyébként mit keresel itt?
 - Hát tudod... Gondolkoztam azon, amit mondtál és, ami történt. Mikor elmentem, úgy gondoltam végleg feladom, és nem várok  rád. De, ahogy telt az idő. Az eszem csak rajtad járt, már enni sem tudtam a nélkül, hogy rád gondoljak. Aludni se tudok azóta, és tegnap, amikor álmatlanul forgolódtam villámcsapás szerűen eszem bejutott. Ha mindennél fontosabb vagy nekem, még ha ez fordítva nem is igaz. Eddig azt tartotta bennem a lelket, hogy legalább melletted lehetek vagy csak messziről, de nézhetlek.. De most... mindennek vége lesz. Ismét elmész. Eltűnsz a szemeim elől. Éppen ezért, a maradék időt veled akarom tölteni. Veled leszek még akkor is, ha nem akarod, mert szeretlek. És tudom, hogy szükséged van valakire... Legalább azt engedd meg, hogy szeresselek - Ahogy ezeket mondta könnybe lábadtak a szemeim.
    Odajött hozzám és megöleltük egymást. Teljesen kifakadtam, csak sírtam és sírtam. És ötször, hatszor elmondtam, hogy sajnálom, nagyon sajnálom Az elején azért potyogtak a könnyeim, mert Levi ilyeneket mondott nekem, utána pedig kijött belőlem Norbi okozta bánat könnyei is. Mintha hallottam volna nyílni az ajtót, de gondolom csak egy nővér volt. Mikor már elapadtak a könnyek, Levi felegyenesedett.
 - Kicsit ki kell mennem. De egy perc és jövök - mosolygott és letörölte az arcomról a könnyeket.
Én odamentem az ablakhoz és kinéztem. Már ment le a nap Vöröslött az egész táj, gyönyörű volt. Vajon Párizsba is ilyen lesz? Rengeteg minden kavargott a fejemben. Néztem a napot és csak gondolkoztam. A gondolataimat megzavarta a kiabálás. ( ^~ Ne, kérem... hagyják abba. Ez egy kórház. Hívják a biztonságiakat ~^ ) Kimentem, hogy megnézzem mi történt. Nem hittem a szemeimnek. Levi verekedett... Nem láttam az arcát a másiknak. Csak, amikor már két férfi leszedte őket egymásról. Nem hittem a szememnek...