43.rész

(Október 24, vasárnap)

    Elmentünk sétálni mindenfelé és beszélgettünk. Beültünk egy kávézóba, mert Charlott meg akarta mutatni milyen szupit fedezett fel. Beültünk sütizni és elkezdett kérdezgetni Norbiról.. mondtam neki, hogy inkább ne beszéljünk róla. Nem akartam szomorú dolgokról beszélgetni, főleg a szülinapomon. Így hát megkérdeztem őt - Mi is van azzal a sráccal? - mondtam fülig érő szájjal.

 

- Hát akkor jött, amikor te elmentél... Lionel-nek hívják. Rögtön népszerű lett a suliba, szóval nem az én kategóriám /szomorodott el/

 - És most, hogy-hogy találkozgattok?

 - Hát fizikából csinálnunk kell egy házi projektet. És így kerültünk össze, de amikor el is hív valahova nem történik semmi. Ezért mondtam, hogy csak kedvességből hív el néha. Lefogadom, hogy ahogy beadjuk, megszakítja majd a kapcsolatot velem.

 - Jaj, ne legyél ilyen nyuszi... ha ő nem, akkor kezdeményezz Te.

Ezt persze hallani sem akarta. Úgy voltam vele, hogy akkor találjuk egy másik beszélhető témát... Hmm... mit, mit is?! Ááá, megvan...

 - És mi volt miután elmentem.. mi történt?

 - Hát, nekünk rettenetesen hiányoztál. Louis, már nem barátkozott velünk... De tudtommal, minden héten hívta a szüleid. Hogy mi van veled, és jól vagy-e. Azóta nem volt barátnője.. legalábbis nem járt senkivel... azt, hogy kivel mit csinált nem tudom. De miért is szakítottál vele? Csak a távolság miatt nem lehetett. Végülis önszántadból mentél el... / kicsit éreztem, hogy arra akart kilyukadni, hogy nem is szerettem, ezért tudtam itt hagyni és szakítani vele../

 - Te is tudod milyen, nem..? Akkor meg miért az én torkomnak kell ugrani? /komolyan fel nem tudom fogn(i).. várjunk csak ki az a srác/ - Charl... egy srác figyel téged! /suttogtam neki/

Megfordult és azt mondta - Úristen ez Lionel... Most mit csináljak?! - hát ezt nem kellet volna mondania, ugyanis pont abban a pillanatban indult meg felénk.

 - Neked semmit. /mondtam halkan és elkezdtem nevetni/

Odajött hozzánk, köszönt. Majd rátért a tárgyra.

 - Charl, holnap nem érek rá, ha nem gond, lehetne-e, hogy ma csináljuk a feladatot.. ezt akartam megkérdezni, de nem vetted fel, és ahogy látom, nem érsz rá, szóval én már megyek is. Majd máskor megcsináljuk.. /elég csalódottnak tűnt/

 - Nem, nem... Nyugodtan menjetek csak.. úgyis már haza akartam menni. /megöleltem Charlt és elmentem fizetni/

  Örülök, hogy legalább neki jól mennek a dolgai. Meg egyébként nem hiszem, hogy egy mai tininek ennyire fontos egy házi, hogy csak azért találkozzanak.. Ha értitek. Vártam a pultnál... az egyik pincér állt a kasszánál le volt hajolva és kotorászott valamit. Felegyenesedett és megláttam az arcát.. - Louis.. - mondtam és kiejtettem a pénztárcát a kezemből. Meglepődtem, szinte egyszerre hajoltunk le érte a földre. Felkaptam, majd fizettem és kértem egy kávét elvitelre. Azon gondolkoztam, hogy mekkora véletlen.. neee, ezt nem hiszem el  Chaaaaaaaaaaarloooott.. A kávét csinálta, amikor megszólalt.

 

- Nem is tudtam, hogy itthon vagy... Rég beszéltünk, mizu? /kotorászott/

 - Hát kint szünet van, szóval hazajöttem. Semmi különös, a régi barátokkal sokat hülyéskedünk.. Na, és veled mi van? Hogy-hogy dolgozol..?

 - Kell a pénz.. /lényegre törő válasz/ - Parancsolj.. ez 700 frank lesz... /odaadtam a pénzt/ - szóval már nem hordod a gyűrűt... mondjuk egyértelmű, hisz szakítottunk... Bocs.. Hé, mész most valahova? Mert most jár le a műszakom, beszélgethetnénk egyet. Mit szólsz?

 - Nem is tudom... /nem túl jó ötlet/

 - Na?! Légyszi, szigorúan csak régi barátokként. /ezt, csak azért mondta, hogy belemenjek... sikerült neki/

Bólintottam, ő gyorsan elment átöltözni. Én addig kint az ajtó előtt vártam. Istenem, miért kellet igent mondanom? Olyan hülye vagyok... Megjelent Louis, és ezzel félbeszakította az önostorozásomat.

 - Na, hova megyünk? /kérdezte/

 - Vissza a kocsimhoz, nagyon messze állok, úgyhogy induljunk./ugye nem gondolta, hogy elmegyek vele moziba vagy hasonló/

 Csendben sétáltunk egymás mellett, én azon gondolkoztam, hogy Norbi jól van-e és mit csinál most éppen. Hála Istennek gyorsan odaértünk a kocsimhoz.

 - Mi bajod van? Látom, valahol másol, van az eszed. Nekem elmondhatod. /törte meg a csendet Louis/

 - Nem semmi baj, megvagyok.. különben is nem a te dolgod. /nem fogom elmondani neki, hogy éppen most szakítottam/

 Készültem beszállni a kocsiba, amikor hozzám szólt ismét. Erre megfordultam és megsimította az arcomat. Felszisszentem, mert pont azt fogta, meg amelyikkel neki estem az asztalnak.

 - Mi történt az arcoddal? A barátod ütött meg?

 - Nem, félreérted...

 - Ő a hibás, egy ilyen féreg.. hogy üthetett meg egy lányt.. /dühöngött/

 - Nyugi már /ordítottam rá/ Nem ez történt neki estem az asztalnak.. várj, honnan tudod, hogy volt pasim? /ezt honnan, kitől tudja.. talán ez is Charl műve/

 - Ö, hát biztos, hogy van.. /most komolyan.. "mond el az igazat" fejet vágtam/  ah.. na, jó felhívtam párszor anyádékat, hogy megtudjam jól vagy-e. Sajnálom.. /kaparta a fejét zavarában/

  Ezt most nem értem teljesen összezavarodtam... Minek kérdezget ilyet anyáméktól, mikor már semmi közünk nincs egymáshoz?!

 - És hogy érted, hogy VOLT pasid? /ó, basszus.. elszóltam magam/

 - Na, és veled mi van? Nem ér, hogy te tudod, mi van velem, de én nem tudom, hogy veled mi van... /próbáltam terelni a szót/

 - Azóta nem volt barátnőm...

 - És "NEM" barátnőd? /na, azt nem hiszem, hogy nem volt../

 - Az se.., amikor itt hagytál ébredtem csak rá mit is csináltam. Elüldöztelek. /elég őszinte fejet vágott/

 - Na, ez azért erős. Nem azért mentem el, szóval ne hibáztasd magad.. /nevettem zavaromban/

 - Egyáltalán nem vicces. /mondta összeráncolt szemöldökkel/

Igazából azt se tudtam, hogy mit csináljak, de Louis tudta mit akar. Megölelt, és bocsánatot kért mindenért. Lehet, hogy megbánta? Nem, biztos csak fellángolás. Rögtön ellöktem magamtól, és annyit mondtam - Elfogadom a bocsánatkérést, de most megyek, mert kisebb-nagyobb problémám is van, mint ezzel törődni.

 - Értem, szomorú vagy a szakítás miatt. Igaz? Mi lenne, ha holnap elmennénk valahova. addig se gondolnál rá.

 - Nem, holnapra már van programom, bocsi. És különben sem jó ötlet kettesben lenni. Szia és jó éjt.

Haza mentem, anyuék kérdezték merre jártam. Annyit mondtam, hogy a barátokkal és felviharzottam a szobámba. Félórát ültem az ágyamon a kezemben a telefonnal. És ezt ismételgettem: " Felhívom.. Nem mégsem. Nem hívom fel.. ". Fél óra után rászántam magam, felhívom. Tárcsáztam, bííp.. bííp.. (éljen, becsörög) bup..bup.. Kinyomott, ezt nem hiszem el... De nagyon akartam tudni, hogy van így felhívtam az otthoni számát. Bííp.. bííp.. - Halló? - szólt bele Andi.

 - Szia, Adri vagyok! Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy van Norbi keze?

 - Várj, idehívom a telefonhoz.. / ne, úgyse fog beszélni velem/ - Ki az?  /szólt bele Norbi/

 - Szia, csak annyit.. 

 - Te? Hagyj már békén, nem akarok beszélni veled. Fogd már fel, hogy szakítottunk.. /ordította majd lecsapta a telefont/

 

  Nem hiszem el, tudtam, hogy szakítottunk, de igazán most tudatosult bennem. Már nem fogunk úgy beszélgetni, mint régen, se megölelni egymást, se semmi Ezután egész este sírtam a szobámban. Szandi és anyáékat sem engedtem be. És végül álomba sírtam magam, csak azt nem tudom mikor. Hát "szuper" szülinap volt a mai.