41.rész

(Október 24, vasárnap)

    Bár alig voltam magamnál, de végül sikeresen feljutottam a gépre. Mellettem egy öreg nénike ült. Látta, hogy szomorú vagyok és, hogy ki vannak sírva a szemeim. Megkérdezte, mi bajom. Röviden elmondtam, hogy szakított velem a szerelmem, aki mindennél fontosabb nekem (így is). Csak elmosolyodott és ezt mondta.

 - Jaj, édes lányom... ha tényleg annyira fontos neked és te is neki, akkor a sors újra összehoz titeket..

  Elmesélte, hogy ő is annak idején hasonlókat élt át. Majd öt-hat évvel később újra találkoztak az útjaik.. És végül 25 év boldog házasság és két gyerek lett belőle. Hát ez adott egy kis erőt, hogy talán van remény. Lehet, még meggondolja magát.Legalábbis remélem, ha egy picit is szeret(ett). A repülő úton rengeteget beszélgettünk, nagyon kedves nénike volt. Kiderült, hogy az unokáját megy meglátogatni. Négy éves, de most látja először, mert amíg a férje meg nem halt az összes pénzük a kórházra, gyógyszerekre költötték. És csak mostanra tudott elég pénzt gyűjteni repülőjegyre. Adott nekem egy nyakláncot és azt, mondta:

 - Mivel nincs lányom, és a fiaim is meg találták a boldogságot nincs kinek adnom ezt. Most úgy döntöttem neked adom, hogy legalább olyan szerencsét hozzon, mint nekem.

Nagyon értékesnek tűnt, szóval nem akartam elfogadni, de addig-addig erősködött, míg beadtam a derekam.

  Leszálltam a repülőről, anyuék már ott vártak rám. Istenem, de hiányoztak.. Szandi azonnal a nyakamba ugrott. Majd miután leszakadt rólam, anyuék is megöleltek és boldog szülinapot kívántak (talán nem is olyan jó, mint amilyennek elképzeltem). Apu cipelte a bőröndömet a kocsihoz. Amikor haza értünk, olyan jó érzés volt. Istenkém, de rég voltam már itthon!!  Elfogott a sírás, de nem csak azért, mert újra itthon vagyok. Eszembe jutott Norbi.. de megfogtam a medált, ami erőt adott és nem is volt időm siránkozni. Mert leültünk ünnepi ebédet enni, hmm... de finom is anya főztje. Majd mikor már a desszertet ettük apáék elmondták, hogy apát elő léptették. Úgy örülök, az elmúlt két napban nem történt túl sok boldog esemény. Ja egyébként ilyen a házunk:

  Na? Szép nem igaz.. Én imádok itt lakni. Apa megkért, hogy menjünk ki a ház elé, mert mutatni akar valamit. Elképzelni nem tudtam mit akarhat.. Kisétáltunk, Szandi csak kérdezgette apát, hogy mit akar... de nem szólt egy szót sem. Majd megláttam ezt az utcán parkolni

  Óóó, te jó szagú ég!! Majd szétcsattantam az örömtől, mikor megláttam. De addig hiper nyugodtságot sugároztam, míg apa nem mondta, hogy az enyém. Utána Szandival sikítoztunk és ugráltunk össze-vissza. Pont ilyen kocsit akartam mindig is.. és ráadásul piros. Imádom.. Ez a szülinapi ajándékom, nagyon-nagyon tetszik. Végre nem kell elkunyiznom anyum kocsiját (már ha itthon vagyok). Adtam sok-sok puszit anyának meg apának. Utána meg felrohantam Szandival felvenni valami ruhát (mert egy ilyen dögös autóhoz ki kell öltözni). Ja, még nem említettem?! Van jogsim, ó jee. Mentünk egy kört a kocsival, a hajunk lobog a zene üvöltött. Egyszerűen felülmúlhatatlan volt. Szerencsénk volt, hogy az időhöz képest meleg volt  így nem fagytunk bele a kocsiba. Visszaértünk a ház elé, bementünk a házba. Szandival beszélgettünk. Elmesélte az összes pletykát, és minden hülyeségen szétröhögtük az agyunkat. Bár jól éreztem magam, Norbi folyamatosan a fejemben motoszkált. Szerintem ez Szandinak is feltűnt.. meg is kérdezte, de amikor válaszolni akartam csengettek. - Nyitom! - kiáltottam anyának. Kinyitottam az ajtót, és egy kellemes meglepetés fogadott.